Szerelem az ellenségből

14. fejezet

2011. júl. 2. 17:39 - írta gicus15 Sziasztok!
Meghoztam a FRISS fejezetet. :) Köszönöm a kommentárokat Lisának és Lexának. jó olvasást! :)

Csendben maradtam. Figyeltem, és mikor a férfi belépett a szobába, halkan mögé kerültem, majd felemeltem a fegyveremet, s már támadtam is volna, de Ő gyorsabb volt…
Hirtelen megfordult, és azzal a lendülettel megragadta a karomat, és kicsavarta a kezemből a fegyveremet, ami hangos csattanással ért földet. Meglepődtem, pedig számíthattam volna rá, hogy így lesz. Egy kiképzett katonát nem lehet csakúgy meglepni. Mit is gondoltam?

Csak néztem az ismeretlent, és vártam a legrosszabbra… de semmi nem történt. Egyszerűen csak állt előttem, és nézett, mintha életében először látott volna embert, mégis olyan erősen fogott, hogy nem tudtam kiszabadulni. A szeme kék, a haja pedig szőke volt, és ha nem szerettem volna Robertet annyira, még talán vonzónak is találtam volna. De így csak egy volt a sok férfi közül.

Hirtelen ajtócsapódást hallottunk, mire mindketten a hang felé kaptuk a fejünket. Visszanéztem a katonára, majd rátapostam a lábára, és kifutottam a szobából. Ez alatt arra gondoltam, hogy hátha találok másik fegyvert a konyhában.
Ahogy kiléptem a helyiségből, egyből beleütköztem valakibe. Azt hittem a társa lesz az, aki később ért ide, de amint felnéztem az illető arcába, megnyugodtam. Robert volt az, és kíváncsian nézett rám, majd Rá.

Nem értettem semmit. Talán csak egy csapda volt az egész, és elhitette velem Robert, hogy szeret? És miután én a tenyeréből eszem, elfog? Ennyire félreismertem volna őt? Kihasznált?
Hallottam, ahogy kilép a szobából a katona, majd megszólal. A hangjától összerezzentem Robert karjai közt.
- Parancsnok! – Ezt németül mondta ugyan, de Robert kabátjára ugyanaz volt ráírva, mint amit hallottam. Egyszer megkérdeztem tőle, mit jelent a szó a dzsekijén, ő pedig lefordította.
- Mi történt? – kérdezte felém fordulva.
- Le akart ütni – felelt a számomra még mindig ismeretlen. Tudott magyarul, de nem kis akcentussal rendelkezett. Összezavarodtam. Semmit sem értettem. Egyszer így, egyszer úgy akar beszélni? És Robert még mindig fogott, pont úgy, mint mikor először találkoztunk.
Kiszabadítottam a karomat, és csodálkoztam is, hogy Robert ennyire könnyen elengedett, de abban a pillanatban más foglalkoztatott.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, és két lépést hátráltam mindkettejüktől. Nem tudtam eldönteni, hogy bízzak-e Robertben vagy sem. Az érzés, ami a hatalmába kerített, rossz volt. Éreztem, hogy megint visszacsöppenek abba az időbe, mikor megismertem Robertet. Gyűlöltem, amiért elfogott és nem engedett szabadon.
Robert a katona felé fordult, majd odasúgott neki valamit, mire az illető kiment a házból. Szemeit rám emelte, majd tett előre egy lépést.
- Rebeka, nyugodj meg, kérlek! – kért lágy hangon, de én még hátrább léptem.
- Mi ez az egész? Átvertél! – mondtam mérgesen. – Ki ez?
- Nem foglak bántani, és ő sem. Mindent elmagyarázok, csak nyugodj meg egy kicsit! – Olyan őszinte volt a tekintete, és hinni akartam neki, de a kint álldogáló katona mást mutatott. Mi másért lenne itt, ha nem azért, hogy megfosszon a szabadságomtól. Nem tudtam, mit kellene tennem, de dűlőre kellett jutnom, így úgy döntöttem, hogy meghallgatom. Nehezemre esett, de végül lassan rábólintottam. Helyet foglaltam a tőle legtávolabb álló széken, és csak annyit mondtam: Hallgatlak! Komolynak és határozottnak látszottam, de belül féltem. Szerettem, de egy pillanatra megingott benne a bizalmam. Úgy vélem, bárki így érzett volna a helyemben. Egy illető, akiben nehezen, de elkezdesz bízni, ráadásul bele is habarodsz, egyszer csak megjelenik valakivel, aki elől hetekig bujkáltál, s hirtelenjében úgy érzed, elárult. Megfordul a fejedben, hogy kihasználta a sebezhetőségedet, és így véghezvihette a tervét, amit jó előre eltervezett.
- Rebeka! – Robert hangja rángatott vissza a jelenbe, és ezzel megakadályozva, hogy további árulási terveket szövögessek gondolatban. Úgy gondoltam, hogy most jön az a szöveg, amit előre betanult az ilyen esetekre. Dühös voltam, és legszívesebben elmenekültem volna, de hiába lett volna minden próbálkozásom. Ketten voltak, és talán megkötözve hoztak volna vissza a házba. – Tudom, hogy most azt hiszed, nem érzek semmit irántad, és hogy csak csapda volt az egész… - kezdte, de én a szavába vágtam.
- Miért, ez nem így van? Tévedek? – kérdeztem dühösen, és úgy érezhető volt köztünk a feszültség. Robert mélyen a szemembe nézett, én pedig nem bírtam elszakítani a tekintetem az övétől.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de tévedsz! – mondta nyugodt és lágy hangon. Kérdő tekintettel néztem rá, mire felállt, s közelebb jött hozzám. Mikor elért a tudatomig a mozdulata, addigra már késő volt. Robert szemei annyira magukhoz vonzották az enyéim, hogy nem vettem észre, amikor a katonám fél térdre ereszkedett előttem. Csak akkor ébredtem fel a kábulatból, mikor a kezeimet a kezébe vette. Erősen, mégis gyengéden fogta. Az eszem azt mondta, hogy: Húzd el a kezdet, és állj fel a székről! De a szívem azt diktálta, hogy hagyjam a kezeimet ott, ahol most vannak. Pihenjenek csak azokban a kezekben, amik biztonságot nyújtanak számomra. Sajnos abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. – Figyelj rám! Az ajtónál várakozó katona a legjobb emberem, és egyben a legjobb barátom is. Azért van itt, hogy legyen valaki, akivel beszélgethetsz, mikor én nem vagyok itthon. Hogy ne legyél egyedül – mondta.
- Hogy ne legyek egyedül? – kérdeztem vissza, mire bólintott. – Nem vagyok egyedül, hisz itt vagy velem Te – mondtam, majd az ajtóra néztem. – Nem bízom benne.
- Akkor bízz bennem – fordította fejemet maga felé. – Hidd el, csak jót akarok neked, és azt szeretném, ha biztonságban lennél. Tudom, hogyha Vele vagy, akkor nem eshet semmi bajod. Mikor nem itthon vagyok, akkor folyton azon aggódom, hogy valami történik veled. Például itt keresnek az embereim, és itt találnak téged. Így nem tudok koncentrálni a feladatomra. – Keményen megmondta az igazságot, és teljes mértékig igaza volt. El kellett fogadnom a döntését, mert tudta, mit csinál, és hogy miért csinálja. A kezeinkre néztem, majd vissza Robertre.
- Rendben – bólintottam, ő pedig elmosolyodott. Ezek azon ritka mosolyok egyike volt, amiket úgy szerettem. Még csak egy napja voltunk együtt, mégis, az életemet is rábíztam volna. Tényleg szerelem volt az, amit iránta éreztem, és bár nem ismertem még őt annyira, de épp eleget tudtam ahhoz, hogy tudjam, komolyan gondol minden egyes szót, ami elhagyja a száját. Úgy véltem, inkább neki kellett volna velem lennie.
Robert egy pillanatra ajkait az enyémekre nyomta, majd felhúzott a székből, és magához ölelt.
- Legközelebb ne kard leütni – tartott el magától, én bólintottam. – Most behívom, és ha nem rohannék ennyire, én magam mutatnám be őt, de már így is feltűnhetett bárkinek, hogy eljöttem.
- Menj csak! Azt hiszem, megleszünk – feleltem, mire bólintott, majd kisietett a házból. Hallottam, hogy még pár szót váltanak egymással, majd az ablakból néztem, ahogy Robert ismét eltűnik az erdőben.

Lassan nyílt a ház ajtaja, én pedig még mindig azt a helyet bámultam, ahol nemrég még a katonám alakját láttam eltűnni a rengetegben. Tudtam, hogy innentől fogva nem leszek egyedül a házban, hanem lesz valaki, akivel beszélgethetek. Jobban vágytam volna Robert társaságára, de ő szerette volna, ha megismerem a legjobb barátját. Bizonyára jólesett volna neki, ha jól kijövünk egymással, és ha nem gyűlölném őt. Eddig egy katona volt, aki nem akart megölni. Talán még egy olyan személy van, aki nem akarja a halálomat.
Ahogy gondolataimba merülten tekintettem ki az ablakon, egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon. Összerezzentem, és hirtelen fordultam meg, aminek az lett a következménye, hogy rátapostam a mögöttem álló férfi lábára.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltem – szólalt meg azzal a fura akcentussal. Még ha hirtelen előítéletem is volt vele szemben, mégis meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy Roberten kívül más férfi társaságát is „élvezhetem”. Persze Roberttel szerettem lenni, de ez most más volt.
- Bocsánat. – Csak ennyit mondtam, és igyekeztem úgy hangsúlyozni, hogy őszintének tűnjön. Igazából még örültem is, hogy így alakult, mert úgy gondoltam, tényleg megérdemelte. Halálra rémisztett, és még annyit se mondott, hogy Robert küldte. Nyílván beszélt rólam, és tudta, hogy a házban maradok. Mégsem mondott semmit.
- Semmi baj – felelte, én pedig kikerültem és a lehető legtávolabb mentem tőle, majd karba fontam a kezemet magam előtt. – Ne haragudjon, ha megijesztettem – mondtam, miután felém fordult.
- Nem haragszom. – A közömbösség csakúgy sütött a szavaimból. Habár Robert azt kérte, bízzak benne, nekem mégis idő kellett ahhoz, hogy rögtön puszipajtásként tekintsek az előttem álló férfira.
- Milyen modortalan vagyok – mosolyodott el, mire felemeltem az egyik szemöldökömet. Még be is ismeri? - gondoltam. – A nevem Dirk Schmidt, parancsnok helyettes. – Miközben bemutatkozott vigyázzba csapta magát és tisztelgett. Meglepődtem, és furcsán néztem rá.
- Ezt most miért csinálta? – kérdeztem tőle. Nem voltam a parancsnoka, sőt, csak egy egyszerű polgár voltam.
- Robert nagyon szereti magát, és mivel tisztelem őt, így ugyanúgy tisztelem azt, aki szeret – válaszolt. Ez egy elég érdekes felfogás volt, de nekem erre nekem nem volt semmi szükségem.
- Köszönöm – feleltem végül. Még mindig úgy állt, ezért rászóltam. – Most már abbahagyhatja!

Elég furcsa volt, mert egy magamfajta sosem kapott tiszteletet mióta a háborúskodás tartott. Bár az igazat megvallva, eddig se nagyon kaptunk. Dirk fura figurának látszott, és ahogy megmagyarázta, miért tisztelgett… Ostobaságnak véltem. Sajnos, én nem kaphattam olyan tiszteletet, mint Robert. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy egyenrangú lennék Vele. Nagyon rossz volt, és azt kívántam, bár már vége lenne ennek az egésznek. Úgy éreztem, hogy csak egy porszem vagyok a sivatagban, ahol időnként fel-felkap a szél, és akaratom ellenére össze-vissza dobál.

Az elején a családommal éltem, most pedig a szerelmemmel lakom, aki egyben az ellenségem is. Azt hinné az ember, hogy egy olyan katona, mint ő, csak gonosz, és ha elfog, akkor bánt. Pont az ellenkezője történt, és belépett valaki az életembe, akinek a helye már le volt foglalva a szívemben. Mégis… bennem mindig ott fog tátongani az az űr, amit a családom hagyott maga után. Hiába volt velem Robert és feledtette el velem őket arra a kis időre, míg velem volt, kísértettek. Próbáltam nem újra és újra átélni azt a szörnyű napot, de nem ment.

Ránéztem Dirkre, aki ugyanott állt, ahol eddig, és kíváncsi tekintettel nézett rám. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Szerencsére megoldotta ezt az apró problémámat. Mint Robert jó barátja, úgy érezte magát a házban, mintha otthon lenne. Elindult az egyik ágyhoz, és elterült rajta. Egyáltalán nem zavartatta magát. Elkezdtem gondolkodni, hogy akkor mi szükség volt az előbbi jelenetre. Az tény, hogy nagyon furcsa volt, de mit tehettem. Roberten kívül még egy „testőröm” lett, ráadásul ő bízta meg vele. Leültem a másik ágyra, majd ránéztem és megszólaltam.
- Miért ment bele? – kérdeztem, s vártam, hogy feleljen. Nem hittem, hogy pusztán szívjóságból tette. Biztos volt valami célja.
- Mert nem akarom, hogy Robert is azon essen át, amin én – szólalt meg egy kis csend után. Nem tudtam, min mehetett keresztül, de kíváncsi lettem. Láttam az arcán, hogy nem mond többet, így nem faggatóztam. Nem folytattam ezt a témát. Kinéztem az ablakon, és néztem, ahogy továbbra is zuhog az eső. Amikor reggel Robert még velem volt, sütött a nap, de miután egyedül maradtam, a fény eltűnt. Mintha ő lenne a nappal, én pedig az éjjel. Ő az, aki elhozta a fényt az életembe.

* *

A háztetőn kopogtak az esőcseppek, és mivel úgy láttam, hogy Dirk elaludt, így jobb híján azokat hallgattam. Valahogy tudtam, hogy eljön az a nap, amikor egyedül leszek, de nem gondoltam volna, hogy az, ilyen hamar eljön. A kishúgom arca jelent meg előttem, ahogy mosolyog rám, és magával húz, hogy játsszak vele. Ezután apámat láttam, amint hazajön és magához öleli anyámat. Édesanyám beteg arca tárult a lelki szemeim elé. Utoljára így láttam őt, és az a mosoly, ami valahányszor megjelent ajkain, mikor édesapámat meglátta, elhalványult. Alig emlékeztem rá.

Dirkre vándorolt a tekintetem, és láttam, hogy milyen nyugodtan alszik, habár tudtam, ha ki akarnék menni a házból, meghallaná. A katonák nagyon éberen alszanak, ezt már tapasztaltam. Hetek óta az egyikükkel laktam. Lehajtottam a fejemet, és becsuktam a szememet, majd nagy levegőt vetem, s kifújtam. Boldog is voltam, és nem is. Biztonságban voltam, és nem is. Nem voltam rab, mégis úgy éreztem, az vagyok.
- Tudja, miért ígértem meg Robertnek, hogy vigyázok magára? – kérdezte hirtelen Dirk, én pedig rákaptam a tekintetemet. Azt hittem, hogy aludt, de valószínűleg, csupán pihentette a szemeit.
- Nem – mondtam őszintén. Nem tudtam, hogy miért döntött úgy, elmondja. Még néhány órával ezelőtt még hallgatott. Úgy gondoltam, beszélgetni szeretne. Én már megszoktam az unalmat, de valószínűleg, ő nem. Ott voltak a társai, akikkel nap, mint nap elbeszélgethetett, de most egy nőt kapott, akivel nem nagyon tudott, miről társalogni.
Felébresztettem magamat a gondolataimból, és vártam, hogy folytassa. Felült az ágyon, majd hátát a falnak vetette. Szemeit rám emelte, majd megszólalt.
- A hazámban kezdődött el ez az egész – kezdte. – Robert és én nem szeretjük a… munkánkat, de nem volt választásunk. Mindkettőnket az apáink akarata szerint irányítottak. A katonaságban találkoztunk, és a legjobb barátokká váltunk. Volt egy szerelmem, akivel már két éve együtt éltem. – Itt szomorúvá vált a hangja. Tekintete az ablakra vándorolt és kitekintett rajta. – A mindenem volt, és nem tudtam megmenteni. – Itt elhallgatott.
- Miért nem? – kérdeztem, ő pedig ismét rám nézett. Nem tudtam, miért mondja el nekem, miért nyílik meg, hisz alig ismer, de arra gondoltam, hogy úgy érzi, jobb, ha megtudom, miért segít Robertnek.
- Mert az volt, mint te.

13. fejezet

2011. máj. 30. 19:11 - írta gicus15 Sziasztok! Egy év szünet után visszatértem FRISS FEJEZETTEL! :) Igyekeztem megírni Gyermek napra, és sikerült is, de aztán még javítani kellett rajta.:) Sajnálom, hogy így eltűntem...:( Lehet, hogy sokan azt hittétek, hogy abbahagyom a történetet, de NEM! Itt vagyok, hisz megígértem. :) Tartogatok egy s mást, és egy új szereplő tűnik majd fel a történetben. Akadhatnak majd kérdések is a fejezettel kapcsolatban, de ki fognak derülni a következő fejezetben. :) Remélem, nem mindenki hagyott el engem - megjegyzem, megérdemelném -, de remélem, tévedek. Mit is mondjak. Jó szórakozást hozzá. Lehet, hogy az eleje kissé unalmas, de igyekszem izgalmasabbá varázsolni a történetet. :)

Másnap reggel a nap sugaraira keltem, amik lágyan simogatták az arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy az előző éjszakát álmodtam-e, vagy valóság volt, mert… egyszerűen képtelenségnek tartottam. Féltem attól, hogy talán az egészet csak álmodtam, de amikor megpillantottam Robertet az ágy szélén ülve, engem nézve, már biztosan tudtam, hogy megtörtént. Ott volt velem éjjel a pataknál, és megcsókolt.

Mosolyogva nézett engem, én pedig őt, és a közénk telepedő csönd is beszédnek tűnt. Csupán egymás szemét fürkésztük, s úgy beszélgettünk, mintha a falnak is füle lenne. Lassan felültem az ágyban, de a szemünket nem vettük le a másikról. Robert kinyújtotta felém a kezét, és mosolyogva megcirógatta az arcomat. Kezemet a kezére helyeztem, majd az ölembe fektettem azt. Úgy éreztem, ennyit megengedhettünk magunknak, ha már minden nap öt-hat percet találkoztunk. Igazából alig beszéltünk, de mégis ezt tettük, fontos dolgokról ejtettünk szót.

Rossz volt belegondolni, hogy miattam nem érne oda – bárhol is legyen az – időben, és ha rájönnének az emberei, hogy rejteget, akkor… akkor talán lecsukják, vagy ami még rosszabb, meg is ölhetik. Kirázott a hideg ettől a gondolattól. Ha őt is elveszíteném, akkor magam sétálnék oda az embereihez, és mutatnám fel nekik a Dávid csillagot, amit elástam az erdőben, mielőtt megkért volna, hogy költözzek hozzá. Meg akartam tőle szabadulni, hogy még véletlenül se tudják bizonyítani, hogy zsidó vagyok. Tudtam, hogy eddig ostobaság volt magamon tartani. Olyan voltam, mint, aki figyelembe sem veszi a veszélyt, ami körülötte van. Nem is tudom, miért nem vettem már le akkor, mikor úgy döntöttünk, menekülünk. De visszatérve a jelenbe. Ahogy teltek a napok, ráébredtem, hogy Isten nem véletlenül küldte Robertet hozzám. Volt valami célja ezzel, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi.

A vallásom, ami miatt elveszítettem a családomat… Magamban mindig is más vallású szerettem volna lenni. A szüleimnek nem mondtam, mert nem akartam tiszteletlen lenni. Tudom, hogy nem tehetek ellene semmit, és nem lázadok fel a vallásom ellen, csupán belegondoltam, milyen is lenne, ha nem zsidó lennék. Láttam a katolikusokat, és megvettem a Bibliájukat. Míg mi még várjuk a Messiást, náluk már eljött, meghalt, és feltámadt. Elolvastam benne mindent, és összehasonlítottam a miénkkel. A válaszom: is-is. Mi másképp látjuk a dolgokat, mint ők…
- Nekem hamarosan mennem kell. – Robert hangja ébresztett fel az elmélkedésemből. Nagyot sóhajtottam, de még mindig nem engedtem el a kezét. Felnéztem rá, ő pedig közelebb ült hozzám, szabad kezével megsimogatta az arcomat, majd mindketten elmosolyodtunk. – Nem szeretnélek itt hagyni, de nincs más választásom – sóhajtott. Csak a vágyakozás és a remény maradt nekünk. Arra vágytunk, hogy vége legyen a háborúnak, és végre együtt lehessünk. Reménykedtünk, hogy ez egyszer majd valóra fog válni, mert akkor mindketten boldogan élhetnénk Magyarországon. Én legalábbis ezt szerettem volna, de Robert vágyai számomra ismeretlenek voltak. Tudtam, hogy nem akar több embert bántani, és a háború az nyomasztó. Már az is csoda, hogy el tudott bújtatni. Igaz, ki keresne egy zsidót, egy német katonánál?
- Itt megvárlak – szólaltam meg végül. – Nagyon úgysem mehetek sehová. – Nem tudtam, mit tehetnék, míg távol van, de aztán eszembe jutott valami. Az én katonám magára kapta a táskáját – észre sem vettem, mikor állt fel mellőlem -, majd visszajött hozzám, és leguggolt elém. Tudtam, hogy megint fel szeretné hívni a figyelmem a ház elhagyásával kapcsolatban, de én megelőztem. – Tudom, nem fogok kimenni – ígértem meg neki, majd végül feltettem a kérdést. Nem tudtam, milyen reakciót válthatok ki belőle. – Robert, tudom, hogy nincs megállás nálatok, és hogy rengeteg dolgod van, de ha egyik nap mégis akad egy kis szabadidőd, akkor… - itt szünetet tartottam, ő pedig kíváncsian nézett engem -… akkor tudnál szerezni nekem egy üres kis könyvet? - Elgondolkodott. Nem értette, miért lenne szükségem rá, és rájöttem, hogy túl sokat kértem tőle. – Tudom, hogy nagy kérés volt tőlem, ne haragudj rám! Arra nem is gondoltam, hogy talán gyanakodnának, miért kell neked olyan. – Megint buta voltam, és nem gondolkodtam. Nem használhatom ki a kedvességét és a szerelmét. Nem lehetek ennyire önző! - szóltam magamra. Robertre néztem, aki még mindig a gondolataiba volt temetkezve. Az arca rezzenéstelen volt; igazi póker arcot öltött fel, és én csak vártam, hogy mondjon valamit.
- Dehogy haragszom rád! Unatkozol – szólalt meg végül komoly arccal. Először nem értettem, aztán… Azt hiszi, hogy untat! Kicsit nehezen jutott el a tudatomig, mire akart célozni, és mikor szólásra nyitottam volna a számat, ő ajkait az enyémekre tapasztotta.

Ismét az a bizsergés járta át a testemet, mint, mikor először megcsókolt. Ajkai puhák voltak, és olyan szenvedéllyel csókoltak, mintha most először csókolóztunk volna. Úgy éreztem, hogy repülök, és fent vagyok az égen, a felhők közt. Olyan érzés volt, mintha egy bárányfelhőn úsztam volna. Robert, kezével a hajamba túrt, és így húzott finoman magához, én pedig egyik kezemet a nyakára helyeztem, miközben elmélyítettük a csókunk. Olyanfajta nyugalom árasztott el, mint amilyen az álmomban is volt. Nem féltem. Egyszerűen nyugodt, és határtalanul boldog voltam. Mindent kizártam, csak a pillanatnak és Neki éltem. Alig ismertük egymást, mégis úgy éreztem, mindig mellettem volt.

Megvallom, nem szívesen engedtem volna el magam mellől. Mindig kicsit feszült voltam, ha ő elment, és későn ért haza. Egyfolytában a legrosszabbra gondoltam. Már így volt ez a kezdetektől is. A félelem érzet, és az, hogy lebukunk, állandóan bennem rejtőzött, és ettől nem tudtam szabadulni. Próbálkoztam, de nem ment. Kísértett. Vagy álmaimban, vagy Robert késői érkezéseiben mutatkozott meg. Azt kívántam, bárcsak sose menne el hazulról.

Több alkalommal is megemlítettem a félelmet. Ez az az érzés, ami meghatározza az életemet, és annak minden egyes napját. A háború erről szól, nem? Halálról, fegyverekről, vérről, rettegésről, és ismét csak halálról. Mit oldanak meg ezzel az országok? Semmit. Jobb lesz a világ? Nem. Akkor mi értelme? Miért jó gyilkossá válni, vagy épp az lenni? Nem jó, egyáltalán nem jó. Robert az élő bizonyíték. Ő kimondta. Nem szereti azt csinálni, amit előírnak neki. De kötelessége...
- Mi a baj? Jól vagy? – Robert aggódó hangja rángatott vissza a jelenbe. Csókolóztunk, én pedig nem arra figyeltem, hanem teljesen más dolgokon járt az eszem. Nem értettem, mi van velem. Miért szembesítem magam mindig a kegyetlen igazsággal?
- Igen, jól vagyok – szólaltam meg végül. – Ne haragudj! – fogtam meg a kezét, majd ránéztem. – Azt hiszem, jobb, ha most mész – mondtam, ő pedig kis gondolkodás után, egy puszit nyomott a számra, és elhagyta a házat. Ostoba voltam, hogy rögtön sokat kértem tőle. Felálltam az ágyról, s az ablakhoz léptem, majd kitekintettem rajta, és néztem, ahogy Robert lassan eltűnik a fák között. Legszívesebben utána rohantam volna, de megígértem neki, hogy a házban maradok.

Csak ültem, és bámultam ki az ablakon. Mi mást csinálhattam volna? Nem voltam börtönben, mégis úgy éreztem, ott vagyok. Igazából még a raboknak is járt egy kis szabad levegő, de én ki sem tehettem a lábamat a házból. Egész nap nem tudtam magam elfoglalni, és az órák is lassan teltek. Olyan rossz volt, hogy senkivel sem lehettem. Senkivel sem beszélgethettem. Most már megértettem, miért borzalmas az elítélteknek. Persze, ők okkal lettek lecsukva, de én? Én úgy hiszem, nem követtem el semmit, amiért ilyet érdemelnék. Igaz, hogy kaptam az élettől egy csodálatos ajándékot, de még elveszíthetem. Kegyetlenül elvehetik tőlem őt, vagy akár az életemet, és akkor mindennek vége lesz. Az a kicsi, amim meg maradt, könnyedén a múlttá válhat. Hamar meg kellett tanulnom, hogy értékelnem kell az apró dolgokat. Eleinte azt hittem, Robert egy csapás számomra, és milyen nagyot tévedtem. Hetek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek.

Az érzelmeim kavarogtak bennem. Egyszerre éreztem határtalan boldogságot és mérhetetlen fájdalmat. Nem tudtam eldönteni, melyik az erősebb. Egyszer az egyik, egyszer a másik kerekedett felül, és ez által harc dúlt bennem. Amikor Roberttel töltöttem az időmet, boldog voltam, de mikor egyedül üldögéltem a házban, szomorúan vártam, mikor kell fel az a nap, amikor végre elmúlik ez az érzés. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez az idő még nagyon messze van. Már, ha egyáltalán vége lesz ennek az időszaknak. Vajon vége lesz? Lehetek még igazán boldog? Élhetek-e még úgy, mint mindenki más? Vagy életem végéig menekülhetek? Sok kérdés fogalmazódott meg még bennem, de igazán egyikre sem tudtam a választ.

Ahogy bámultam kifele az ablakon, és néztem, ahogy gyűlnek a gomolyfelhők az égen, úgy kezdtek bennem is egyre borúsabbá válni az érzések. Aztán egyszer csak feltört belőlem a sírás, és mintha az ég is velem zokogott volna, úgy zúdította a földre könnyeit. Nem töröltem le őket, hisz senki sem látott. Nyugodtan kiadhattam magamból mindent.

Egyedül voltam, és időnként dörgés, villámlás törte meg csak a csendet. Olyan volt, mintha már este lett volna. Nem tudtam behatárolni az időt; talán nem is akartam. Ha nem tudjuk, hány óra van, akkor hamarabb eltelik a nap, mint gondolnánk. Erre a gondolatra elmosolyodtam, de amikor megjelent előttem Robert arca, a mosolyom eltűnt. Vajon haragszik még rám? Erre sem tudtam a választ. Tényleg nagyon sok a megválaszolatlan kérdés. Bárcsak lenne egy könyv, amiben minden le van írva, és csak el kellene olvasnunk, hogy megtudjuk a kérdéseinkre a választ.

A könnyeim már nem folytak. Nem is tudtam, miért kezdtem el sírni, csak azt, hogy akartam, és nem szerettem volna bent tartani. Ismét eszembe jutott Robert. Úgy szerettem volna vele lenni. Állandóan, megállás nélkül. És ekkor olyan dühöt éreztem, hogy azt hittem, mentem a falhoz vágok valamit. Ez a háború tehet mindenről! Minden egyes német csak a bajt hozza ránk. Kivéve persze Robertet. Egész Magyarország ki van szolgáltatva nekik, és senki sem segítene nekünk. Persze háború van, de akkor is! Szerintem ki akarunk lépni ebből a háborúból, de nem tudunk, mert nem engedik. Folyton tehetetlenek vagyunk…

Ahogy elmélkedtem a félhomályban, egy alakot láttam meg kirajzolódni az erdő felől. Amikor kiért a fák takarásából, egy katonát vettem észre. Boldog mosoly futott az arcomra, hogy végre Robert hazajön, és nem maradok egyedül. Bocsánatot szerettem volna kérni tőle, és végre itt volt az alkalom. De ez csak pillanatnyi öröm volt, hisz felfedeztem valamit Rajta. A járása… A járása más volt, mint Roberté, mégis a ház felé tartott. Megijedtem. Elkövetkezett az, amitől mindig is féltem. Azonnal felpattantam az ágyról, és egy „fegyvert” kerestem magamnak. Nem kellett sokat kutakodnom. Felkaptam az edénykét, amiben teavizet szokott forralni Robert, miközben azt hiszi, hogy alszom, majd ismét az ablakhoz mentem, és kikukucskáltam rajta. Tényleg a ház felé tartott, és már csak pár méterre volt a háztól és… Tőlem…

Befutottam abba a szobába, ahol Robert ruháit terítettem ki, majd a falnak vetettem a hátamat, és vártam. Reszkettem, mint a nyárfalevél, és közben azért imádkoztam, hogy Robert mihamarabb hazaérjen. Habár tudtam, hogy egyszer rám találnak, nem hittem volna, hogy ilyen hamar. De vajon, miért egyedül jön a katona? És miért jár olyan… olyan természetesen? – gondolkodtam el. Mintha csakúgy sétálgatna… Akkor is tudom, hogy miattam jött… hogy értem jött… Vagy csak Robert küldte haza valamiért? Nem hiszem. Robert ennél óvatosabb, hisz tudja, hogy itt vagyok… Ezt nem kockáztatná meg… Te jó ég! Lehet, hogy rájöttek? És, ha igen, akkor Robertet bántották, vagy börtönbe vetették…? Vagy, ami rosszabb… megölték. Nem, az ki van zárva! Erre nem gondolhatok. Nem juthat mindig a legrosszabb az eszembe.

Miközben ezek jártak a fejemben, kinyílt az ajtó, és léptek zaját hallottam meg. A szívem kétszer olyan gyorsan vert, mint általában, és úgy éreztem, menten kiugrik a mellkasomból. Egyszer csak megállt a katona, és nem hallottam a lépéseit. De aztán ismét elindult, ám úgy tűnt most irányt váltott, s egyenes a felé a szoba felé tartott, amelyikben én is tartózkodtam. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt is venni. A szívem a torkomban dobogott, a fegyveremet pedig olyan erősen szorítottam, hogy talán bele is fehéredtek az ujjaim. Habár a szobában homály uralkodott, még így lehetett látni, mi van a helyiségben. Magamra szóltam, hisz egy pillanatig sem hagyhattam, hogy a gondolataim szárnyra keljenek, mert akár az életembe is kerülhet, ha elkalandozok.

A lépesek egyre közelebbről hallatszottak, én pedig készen álltam a támadom lefegyverzésére. Az is megfordult a fejemben, hogy talán nem jutok ki innen élve, és szerintem sokan így lehettek vele, ha az én helyembe képzelték magukat. Egy nálam jóval erősebb férfivel szemben… Nincs túl sok esélyem. Nem telt bele sok idő, és a cipője kopogását már egészen közelről hallottam. Tudtam, hogy nincs messze, s csak másodpercek kérdése, és belép a helyiségbe, én pedig vártam… Vártam, mint egy vadász az áldozatra. Csendben maradtam. Figyeltem, és mikor a férfi belépett a szobába, halkan mögé kerültem, majd felemeltem a fegyveremet, s már támadtam is volna, de Ő gyorsabb volt…

Remélem, tetszett nektek, és valahogy közlitek velem a véleményeteket. :) Puszi, Gicus

Fontos bejelentés a történettel kapcsolatban!!

2010. okt. 23. 19:19 - írta gicus15

Sziasztok!

Tudom, hogy már nagyon, de nagyon régen volt rész. Ezért bocsánatot is kérek, de azt hiszem, néhány embert mégis érdekelne, hogy mi van a történettel.

Nos, a történet jelenleg szünetel, mint észrevehettétek, de akkor most szólok. NEM FEJEZEM BE A TÖRTÉNETET! FOLYTATNI FOGOM!! Amint vége a Szerelem vagy halál-nak, felteszem a 13. részt. Mellesleg már elkezdtem írni, és egy kicsit haladtam is vele.

Most ugye még a gyakorlat is itt van a nyakamban, és jó hogy egy történetet tudok írni... Igyekszem, higgyétek el!

Mivel nem akarlak kikészíteni benneteket, bemásolok egy kis részt a fejezetből.

Részlet a 13. fejezetből

Másnap reggel a nap sugaraira keltem, amik lágyan simogatták az arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy az előző éjszakát álmodtam-e, vagy valóság volt, mert… egyszerűen képtelenségnek tartottam. Féltem attól, hogy talán az egészet csak álmodtam, de amikor megpillantottam Robertet az ágy szélén ülve, engem nézve, már biztosan tudtam, hogy megtörtént. Ott volt velem éjjel a pataknál, és megcsókolt.

Mosolyogva nézett engem, én pedig őt, és a közénk telepedő csönd is beszédnek tűnt. Csupán egymás szemét fürkésztük, s úgy beszélgetünk, mintha a falnak is füle lenne.

Lassan felültem az ágyban, de a szemünket nem vettük le a másikról. Robert kinyújtotta felém a kezét, és mosolyogva megcirógatta az arcomat. Kezemet a kezére helyeztem, majd az ölembe fektettem azt. Úgy éreztem, ennyit megengedhettünk magunknak, ha már minden nap öt-hat percet találkoztunk. Igazából alig beszéltünk, de mégis ezt tettük, fontos dolgokról ejtettünk szót.

 

Tényleg nagyon sajnálom, és igyekszem megírni. :) Bizonyára láttátok a videót, amit a történethez készítettem.:) De, aki még nem, annak belinkelem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=jEC-13nAkXs

Puszi

Gicus

12. fejezet

2010. máj. 17. 21:43 - írta gicus15

Na, Drágáim, meghoztam a 12. fejezetet, ami jóval hosszabb, mint az előzőek :)
Sajnálom, hogy ennyit késett, de - mondjuk úgy, hogy - fordulóponthoz ért a történet :D
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, és remélem, hogy most sem hagytok cserben :)
Kérlek,ragadjatok billentyűzetet, és írjátok le a véleményeteket a fejezetről. :D
Puszi

Nem, az nem lehet… Ez képtelenség… nem szerethettem bele, hisz Ő az ellenségem, és… Ó, te jó ég! – világosodtam meg.
Tehát ezért akartam mindig vele lenni, bár… nem töltöttünk együtt olyan sok időt, mégis megtörtént. Sosem hittem volna, hogy valaha szerelmes leszek abba a személybe, aki bármikor végezhet velem. És az egészben az a legrosszabb, hogy Ő nem érez így irántam… Csak egy "bajba jutott" nőt lát bennem, senki mást…
Az álmom! - jutott eszembe. - Az már figyelmeztetett engem, de én nem vettem észre a jeleket. Már a tudatalattim is próbálta velem közölni, hogy szeretem Robertet, de nem jöttem rá… Ennyire vak lettem volna? Hogy fogok ezen után vele együtt élni?

Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, én pedig ijedten húzódtam el tőle, hisz nem hallottam, hogy mikor jött be a házba az illető, annyira belemerültem a gondolataimba.
Felnéztem az előttem álló alakra, és megnyugodtam, mikor megláttam az arcát. Aggódó tekintettel meredt rám, én pedig nem tudtam felelni. Leült mellém, majd lassan rám nézett.
Az ezernyi pillangó ismét repkedni kezdett a hasamban, és melegem lett, közben szaporán vettem a levegőt. Vágytam arra, hogy megérintsem Őt, mégse tettem, nem volt merszem hozzá. Annyira rossz érzés volt, hogy tudtam, az ellenségbe szerettem bele, de legbelül nem ezt éreztem. A szívem úgy tekintett rá, mint egyszerű állampolgárra, és semmiképp sem úgy, mint egy német katonára.
Visszaemlékeztem, amit még régebben mondott az édesanyám.
- Rebeka, tudni fogod, hogy mikor jön el számodra az igazi - mondta, miközben az édesapámra nézett, aki a húgommal játszott.
- De mégis honnan? - kérdeztem.
- Érezni fogod, itt – tette kezét a szívemre. – Neki higgy, tudni és jelezni fogja, ha Ő a közeledben van.
- Apával is így volt?
- Igen – mosolyodott el. - Mikor megpillantottam Őt, rögtön tudtam, hogy vele akarom leélni az életemet. Ha egyszer eljön az igazi, úgy vágysz arra, hogy vele lehess, hogy észre sem fogod venni, de úgy vonzódtok majd egymáshoz, mint a mágnes két ellentétes pólusa.

Tényleg ilyen lenne a szerelem? Mindig boldog és békés? Nem, az túl egyszerű lenne, és ezt a jelenlegi helyzet is bizonyítja. Itt van a háború… Klein közelségére pedig annyira vágyom, hogy úgy érzem, nélküle nem élném túl ezt a viszálykodást.
- Mi a baj, Rebeka? – kérdezte óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy leszedem a fejét, ha megkérdezi. Egy bizonyos szinten megértettem Őt, hisz én magam is féltem volna a reakciómtól, mivel olyan gonosz voltam vele, mint eddig még soha.
- Semmi baj, csak… - Most el kéne mondanod neki - gondoltam, majd folytattam -… csak azt szeretném, ha velem maradna – pirultam el, és még én is alig hittem el, hogy kimondtam. Meglepődött a kijelentésemen, majd lenézett a földre, de nem szólalt meg, én pedig vártam a határozott „Nem” válaszát.
- Azért jöttem vissza, mert itt felejtettem valamit – szólalt meg végül.
- Értem – bólintottam.
- De… Talán egy kicsit maradhatok – nézett rám kékeszöld szemeivel, én pedig izgatott lettem a kijelentésétől.
- Tényleg velem maradna? – kérdeztem.
- Igen – mosolyodott el.
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan, majd közelebb ültem hozzá, és egy puszit adtam az arcára, egész közel ajkaihoz.
Annyira nagy volt a kísértés, hogy birtokba vegyem őket, hogy azt hittem, tényleg megteszem. Elhúzódtam tőle, majd vállára hajtottam a fejem, és belé karoltam, Ő pedig megsimogatta az arcomat. Biztos azt hitte, hogy még mindig szomorkodom a családom miatt, és ez részben igaz is volt, de tudtam, hogy Ők már egy szebb helyen vannak.
A nagymama és a nagypapa már várta őket, hogy aztán fentről figyelhessék az egyetlen életben maradt Kreidlt. Egyetlen. Olyan furcsa volt kiejteni még magamban is ezt az egy szót. Régebben még azt hittem, hogy minden karácsonyomat együtt fogom tölteni a családommal, de már beláttam, ez nem válik valóra. Soha.
Sosem lesz férjem, vagy gyerekem, mert előbb utóbb meg fognak találni, én pedig nem tudok majd ellen mit tenni. Értem is eljön majd a halál, de hogy mikor, az kérdéses. Talán már holnap, vagy egy hét múlva, vagy majd csak jövőre. Ki tudja?

Robertre néztem, aki csak bámult maga elé, én pedig nem értettem, hogy mi baja lehet.
Talán azért viselkedik így, mert így közeledtem felé, vagy valami más van a háttérben?
Felemeltem az egyik kezem, majd a hajával kezdtem játszani, mire tekintetét rám emelte, ami kíváncsiságot tükrözött. Abbahagytam a játszást, majd megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat. Nem húzódott el erre a mozdulatomra, és ennek örültem, bár zavarban voltam, mégis arra törekedtem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá.
Most már csak Ő maradt számomra, és nem akartam elveszíteni, ahogy a családom többi tagját, mostanra Robert jelentette számomra a családot.
Megszorította a kezem, én pedig halványan rámosolyogtam majd megszólaltam.
- Maradjon velem! Csak maga maradt nekem, senki más. Ne hagyjon el! – néztem kékeszöld szemeibe, és reménykedtem, hogy megérti, mit akarok neki mondani.
- Önnel maradok, ameddig csak akarja – mosolyodott el, én pedig átöleltem, majd a fülébe suttogtam.
- Köszönöm.
Az ölébe ültetett, és egy puszit adott a homlokomra, majd vállára hajtottam a fejemet, s magamba szívtam az illatát.
Milyen furcsa dolog a szerelem. Ha tényleg szeretünk valakit, nem érdekel, mennyit hibázott vagy mit tett, mert akkor is elfogadjuk.
Úgy éreztem, hogy eljött a pillanat, még ha mindent tönkreteszek, akkor is tudnia kell, mit érzek iránta. Nem szerettem húzni az időt, de most szívesen tettem, bár tudtam, hogy muszáj mennie, ám mégse engedtem el.
Megmarkoltam az ingét, és jobban hozzábújtam, Robert pedig szorosabban magához ölelt. Ez többet jelentet nekem bármely szónál. Karjai védelmezőn fonódtak körém, én pedig biztonságban éreztem magam köztük.
Felemeltem a fejem, s ráemeltem a tekintetem, pont akkor, mikor Ő is, és csak néztük egymást.
Szavak nélkül beszélgettünk, de aztán olyat tett, amire nem számítottam.
Körülöttünk megállt az idő, és csak mi voltunk. Sem háború, sem fájdalom, sem semmi más. Édes volt, mint a méz, s olyan csodálatos, hogy úgy éreztem, mintha szálltam volna. Egy pillanatig azt hittem, csak álmodom, de nem; ott ültem az ölében, a karjai közt, és boldog voltam. Nagyon boldog. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről, és Robert illata megrészegített.
Lágyan, mégis szenvedélyesen csókolt, én pedig nyaka köré fontam a karom, és viszonoztam a csókját. Lassan mozogtak ajkaink, s mindketten kapkodtuk a levegőt, de nem szakítottuk meg a csókunkat. Nem, egyáltalán nem akartuk abbahagyni, bár mennie kellett volna, mégsem húzódott el, inkább átölelte a derekamat, majd egyik kezével hátulról a hajamba túrt, s közelebb vont magához, és én is így tettem.
Aztán rájöttem, hogy ezt nem lenne szabad, mégis Ő húzódott el hamarabb.
Eleinte csak néztük a másikat, majd mindketten elmosolyodtunk és újra megcsókoltuk egymást.
Pont akkor szakította meg a csókunk, mikor kezdtem belemelegedni, és ez rossz érzés volt. Bár ki örülne annak, ha befejeznek egy ilyen… ilyen… fantasztikus… csókot?
Szerintem senki.
Megsimogatta az arcom, majd a fülem mögé tűrt egy tincset és mosolyogva engem nézett.
- Sajnos most már mennem kell – szólalt meg legelőször, én pedig bólintottam.
- Mikor jön vissza? – tudakoltam.
- Este, ha minden jól megy.
- Ezt, hogy érti?
- Előfordulhat, hogy ott kell maradnom egész éjjel, sőt, talán pár napig haza sem jövök.
- Miért? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy nélküle kibírnék akár egy napot is. Vele éreztem magam biztonságban, és nem szerettem volna, ha kiderülne, hogy rejteget. Talán, ha elmennék, akkor megvédhetném, ezt kellene tennem, mégis, itt akarok maradni Roberttel. Nehéz a döntés.
- Mert mindig váltjuk egymást az embereimmel, és ha ez megszakadna, akkor gyanakodni kezdenének, amit nem szeretnénk, ugye?
- Nem. – Ő csak elmosolyodott, én pedig felálltam az öléből, majd elindult a kijárat felé, de félúton megtorpant. Visszajött hozzám, majd kezei közé vette az arcomat, és hosszan megcsókolt, aztán még utoljára visszanézett rám az ajtóból, utána kilépett a házból.

Lefeküdtem az ágyra, majd behunytam a szemem és elmosolyodtam, miközben az előző jelentre gondoltam.
Lehet, hogy mégsem vagyok közömbös számára? Talán Ő is ugyanúgy érez irántam, mint én Őiránta? Akkor nagyon boldog lennék. Most már Robert a családom és a szerelmem is, és ha jól érzem, Ő is szeret engem. Remélem, nem akar kihasználni, mert abba belepusztulnék; az biztos. Még egy csapást nem hiszem, hogy el tudnék viselni. Még egyet nem.
Nem hiszem el! Hogy szerethettem bele; pont belé? Anyának igaza volt. A szerelem kifürkészhetetlen és váratlan, akkor jön el, mikor úgy érzed, már nincs remény a boldogságra. Erre tessék. Itt van, egy olyan ember személyében, aki kedves, odaadó, gondoskodó és türelmes, én pedig bármi áron megvédeném. Bár eddig mindig Ő védett meg a katonáitól, vagy egy véletlen balesettől.
Miért kellett elmennie? Egyáltalán, miért van háború…? Bár… ha nem lenne, akkor sosem ismertem volna meg Őt.
A jelenre kellene koncentrálnom, és a mának kéne élnem, nem pedig mindig hátra tekintenem, s a múlton rágódnom.


Minden gyönyörű volt. Se fegyverek, se háború, semmi, csak a békesség vett körül.
Az erdő nyugodt volt, a madarak csiripeltek, és olyan boldogság töltött el, mint még ezelőtt soha.
A patakocskámnál ültem, s hallgattam a víz zubogását, ahogy utat tör magának a kisebb- nagyobb kövek közt, közben a körülöttem levő virágokat néztem és a belőlük áradó friss illatban fürdőztem.
Nem kellett attól tartanom, hogy megtámadnak, így csak csöndben vártam... vártam valamire, vagy inkább valakire. Nem tudtam, amíg meg nem jelent egy kislány az egyik bokor mellett. Rám mosolygott, majd odaszaladt hozzám, és a nyakamba vetette magát, én pedig magamhoz öleltem kicsiny testét. Semmit sem értettem, de ösztönösen karoltam át a pici lányt, és simítottam végig hosszú, szőkés barna haját, majd ránéztem.
Gyönyörű kislány volt.
Sötét rózsaszínű ruhát és barna cipőt viselt, kékeszöld szemei pedig ismerősek voltak.
- Édesapa hol van? – kérdezte. – Azt ígérte, hogy mindjárt visszajön.
- Nem tudom, Drágám, de ha ezt ígérte, akkor hamarosan itt lesz – mosolyogtam. Nem tudtam, hogy ki lehet az apukája, és kíváncsi voltam Rá. Sosem hittem, hogy valaha is gyerekem fog születni, de most a karjaimban tartottam a lányom. Hirtelen kibontakozott az ölelésemből, majd megszólalt.
- Mindjárt visszajövök – mondta, és elszaladt. Mosolyogva bámultam utána, és hagytam, hogy elmenjen, hisz semmilyen veszély nem fenyegette Őt.
Lehet, hogy az Ő lánya? Vagyis a miénk? Istenem, de boldog lennék, ha tényleg így lenne. Már nem lehetünk ellenségek, hisz nincs háború, csak a béke, ami körül vesz minket.
Nagyot sóhajtottam, majd felnéztem az égre. A nap ragyogott az égbolton, és úgy éreztem, hogy ezzel jelzi e borzalmas korszak végét.
Ekkor hangos nevetést hallottam meg nem messze tőlem.
A fák felé fordítottam a tekintetem, majd megláttam a kislányomat, aki amint megpillantott, rohant is hozzám egy csokor gyöngyvirággal a kezében.
Az ölembe ült, majd felém nyújtotta a virágcsokrot.
- Ez a Tiéd anyukám – mosolygott, én pedig megköszöntem, majd egy puszit adtam dundi kis pofijára.
- Gyönyörűek vagytok – hallottam meg a hangját, majd lassan felé fordultam, és mikor megláttam Őt, boldog mosoly futott az arcomra. Közelebb jött hozzánk, majd leült mellénk.
- Gyűjtök köveket! – kiáltott fel kislányom, majd kiugrott az ölemből, és a sekély vízbe gázolt.
- Hát nem aranyos? – kérdeztem kis idő múlva, ám választ nem kaptam. Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult. – Mi a baj? Talán van rajtam valami? – tudakoltam, és arcomat kezdtem törölgetni.
- Nem, nincs rajtad semmi, csak boldog vagyok, hogy vége van a háborúnak – mosolygott, majd magához ölelt. – Nem kell attól tartanunk, hogy lebukunk.
- Igen, ez tényleg nagyon jó dolog – hajtottam a fejem a vállára, és így néztem a kislányunkat, ahogy kedvére válogatja a köveket, amik a kezébe akadnak.


Mikor felkeltem már besötétedett, de Robert még mindig nem ért haza, nekem pedig eszembe jutott, hogy mit mondott, mielőtt elment volna.
Lehet, hogy ott kellett maradnia. Tehát akkor egyedül leszek, talán több napon át - gondoltam, ám ekkor nyílt az ajtó, és a katonám lépett be rajta.
Elmosolyodtam, majd felálltam az ágyról, de nem mentem közelebb hozzá. Vártam, hogy adjon valami jelet, hogy nem csak a pillanat hevében csókolt meg.
Sajnos, nem történt semmi. Rosszul esett, de megértettem, hogy csak nekem számított valamit az a csók.
Hogy ne tűnjek ostobának, amiért csak állok, és bámulom Őt, elindultam az ajtó irányába. Ki akartam menni, levegőzni, és elfelejteni, ami reggel történt.
Kétlem, hogy ilyenkor még kutatják az erdőt.
Épp tettem volna a kezem a kilincsre, mikor Robert keze megállította az enyémet. Felnéztem kékeszöld szemeibe, melyek tele voltak kérdésekkel és érzésekkel.
Meleg keze az enyémen pihent, és megjelent az a bizsergető érzés a bőrömön, amiről már néhányszor olvastam a romantikus regényekben. Nem igazán hittem, hogy tényleg létezik ilyen, ám most mégis megtörtént velem, én pedig nem tudtam, mit kellene tennem.
Csak álltam és néztem Őt, Ő pedig engem, majd megtörte a csendet.
- Hova akar menni? – érdeklődött.
- Ki – feleltem nemes egyszerűséggel. – Nem akarok itt maradni; kint szeretnék lenni a szabadban.
- Nem lehet.
- Robert, kérem, este van, nem hiszem, hogy most is az erdőben mászkálnának az emberei. Vagy tévedek?
- Nem, de magával megyek – mondta, majd elengedte a kezem, és magára kapta a kabátját. Amint mellém ért, kinyitotta az ajtót, majd előre engedett, én pedig nagyot szippantottam a friss levegőből, mikor már végre kint voltam a házból.
Jó volt újra a szabadban lenni, nem pedig bent a négy fal között várni, hogy rám törjék az ajtót, és elhurcoljanak.
Hátra néztem, majd elmosolyodtam, mikor megláttam Robert bosszús arcát. Habár így is nagyon jóképű volt, de nem örültem, hogy mérges.
- Ne vágjon ilyen arcot, kérem. Nem lesz semmi baj – fogtam meg a kezét, mikor mellém ért, majd az erdő felé kezdtem húzni.


A fekete égboltot a hold és több ezer csillag ragyogta be, és bár egyre beljebb haladtunk az erdőbe, mégis egyre világosabb lett, ahogy a fák lombjai között egyre jobban átszűrődtek az éjszaka fényei.
Még mindig a kezét fogtam, ám úgy tűnt, hogy ez cseppet sem zavarja, hisz derűs mosoly ült az arcán.
Úgy tűnt, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy rákérdezzek a reggel történtekre; jelenleg bátorságom is van hozzá és úgy tűnik az időpont és az Ő hangulata is megfelelő volt.
Vajon, mit fog felelni?
Féltem. Féltem, hogy nem úgy érez irántam, mint én Őiránta, és azt mondja majd: Menjen el!
Akkor inkább a tábor, minthogy nélküle kellejen élnem valahol a világban.


Mikor végre odaértünk a patakomhoz, nagy levegőt vettem, összegyűjtöttem minden bátorságomat, majd elengedtem Robert kezét. Leültem egy, a parton kiálló kőre és intettem neki, hogy foglaljon helyet mellettem.
Nem húztam tovább az időt, és arra sem adtam esély, hogy meggondoljam magam, így egyből rákérdeztem arra a dologra, ami reggel óta nem hagyott nyugodni.
- Robert, kérdezhetek valamit? – tudakoltam.
- Igen. – Ránéztem, és gondolkodás nélkül belevágtam a közepébe.
- Jelentett Önnek bármit is a reggeli csókunk? – kérdeztem, de közben nem mertem a szemébe nézni. Mivel nem szólalt meg. így folytattam – Kérem, őszintén válaszoljon - könnyes szemeimmel pillantottam fel rá. Teljes döbbenet ült ki az arcára, én pedig úgy éreztem, hogy igazam volt. Csak számomra volt fontos. Felálltam, mert képleten lettem volna tovább ülni mellette, de hirtelen megfogta a karomat.
- Kérem, felejtse el, amit mondtam. - Ekkor már nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.
- Rebeka. - Lágyan maga felé fordította az arcomat, s mikor meglátta könnyeimet, letörölte őket. – Kérem, ne sírjon – mosolyodott el. – Nekem is sokat jelentett, és csak reménykedni tudtam benne, hogy Önnek is. Mikor hazaértem, nem tudtam, hogyan viselkedjek Önnel – ejtette le maga mellé a kezét, én pedig közelebb léptem hozzá, s kékeszöld szemeibe néztem, majd felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán.
Átkarolta a derekamat és a karjaiba zárt, én pedig fejemet a mellkasába fúrtam, s belé kapaszkodtam. Boldog mosoly futott az arcomra, magamba szívtam édes illatát, Ő pedig végig simított a hajamon. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni, és tudni, hogy viszonozza az érzéseimet. Egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, amik boldogságtól csillogtak, ahogy az enyémek is.
- Mennyivel jobb volna, ha nem az ellenségem lenne – szólaltam meg legelőször.
- Igen.
- De én nem tudok magára úgy tekinteni, mint egy katonára.
- Ezt, hogy érti? – kérdezte meglepetten.
- Úgy, hogy nem látom Önben azt, amit az embereiben… Azt a gyilkolási szándékot, vagy, hogy mindenképp el kell fognia egy embert, csak, hogy teljesítse a parancsot. – Elengedett, majd elfordult tőlem, s közelebb ment a patakhoz.
- Én is ugyanolyan vagyok, mint a katonáim – szólalt meg egy kis csend után. Odasétáltam hozzá, majd vállára raktam a kezem, s magam felé fordítottam.
- Nem - ellenkeztem - ha olyan lenne, mint ők, akkor nem mentett volna meg, hanem egyenesen az egyik táborba irányított volna.
- Mindenki mást elfogok, és elküldök haláltáborok egyikébe, csak magát nem - nézett rám.
- Miért nem? - tettem fel azt a kérdést, amelyet már kezdetektől fogva meg akartam kérdezni.
- Mert szeretem. – Végig simított az arcomon, és közelebb lépett hozzám. - Azt hiszem, már a legelső találkozásunk óta – mondta, majd még egyet előre lépett, így csak egy-két centiméter választotta el arcunkat egymástól.
- Én is szeretem, de sokáig tartott, míg rájöttem – néztem kékeszöld szemeibe, majd arca közeledni kezdett. Amint ajkai elérték az enyémeket, a szívem meglódult, és a kezem automatikusan nyaka köré fonódtak. Átkarolta a derekamat, és még közelebb vont magához, én pedig beletúrtam a hajába, miközben egyre szaporábban vettem a levegőt. A csókja olyan volt, mint a frissen készített nektár, én pedig örömmel ízleltem meg, és egyre többet akartam belőle.


Képtelen voltam betelni vele, de egyelőre be kellett érnem ennyivel. Holnap ismét elmegy, és addig pihennie is kellene. Nehezen bár, de megszakítottam a csókunkat, majd a szemébe néztem, mire mindketten elmosolyodtunk.
- Azt hiszem, haza kellene mennünk, hisz… holnap korán kell – néztem le a kabátjára, de Ő állam alá tette a kezét, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Higgye el, hogy legszívesebben magával lennék egész nap, de… - Mutatóujjamat ajkaira tettem, ezzel elhallgattatva Őt.
- Tudom, hogy mit akar mondani, és én sem szeretném, ha lebukna.
Összekulcsolta a kezünket, majd egy puszit nyomott a homlokomra, majd visszaindultunk a házhoz.


Amikor hazaérkeztünk, megkértem Robertet, hogy ezen az éjszakán ismét aludjon mellettem, amibe egyből beleegyezett.
Ahogy mellettem feküdt minden megszűnt körülöttem; csak boldogságot éreztem, annak is egy eddig ismeretlen fajtáját. Olyan tökéletes volt minden. Csak Ő és Én. Ennél gyönyörűbb pillanatot elképzelni sem tudtam.

11. fejezet

2010. ápr. 24. 22:18 - írta gicus15

Köszönöm a kommentárokat lányok. :) Remélem ez is tetszeni fog nektek, és kapok érte sok-sok kommentárt. :) Sajnálom, hogy ennyit késett a rész.
Puszi

Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen.
Megpróbáltam felállni, de ahhoz túl gyengének éreztem magam, így megszólaltam.
- Klein! – A hangom rekedtes volt, és csak suttogásra futotta, ezért úgy döntöttem, hogy elkúszok a bejáratig.
- Klein, várjon! – mondtam, miközben előre haladtam, de ezt sem hallotta meg.
Nagyon lassan jutottam csak előre, Robert pedig már réges-rég kint volt a házból, de nem adtam fel. Ha kell, négykézláb megyek utána, hogy beszélni tudjak Vele.

Amint elértem a bejárathoz, feltápászkodtam a földről, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem a napfénybe. Hirtelen túlságosan ragyogónak éreztem a napot, így hunyorogva indultam el Robert után, aki úgy eltűnt, mint a kámfor.
Utol kell érnem, utol kell érnem! - mondogattam magamban, miközben egyik lábat a másik után raktam.
Futnom kellett, ha még beszélni szerettem volna vele, így gyorsabbra vetem a tempót, és bevetettem magam az erdőbe.
Minden erőmet összeszedve szaladtam, s tekintetemmel Robertet kerestem, de nem láttam sehol sem.


Már kezdtem fáradni, de nem érdekelt, csak folytattam az utamat, amíg el nem estem egy fa kiálló gyökerében, és hasra nem vágódtam.
Felhorzsoltam a térdem, és kapkodtam a levegőt, mégis folytatni akartam a katonám keresését, ám hiába próbáltam felállni, nem ment. Minden erőm elszállt, én pedig kimerülten hanyatlottam a porba, majd lehunytam a szemem, és nagyokat lélegeztem.
Ismét az a mondat jutott eszembe, amit egy héttel ezelőtt mondtam neki.
Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ostoba voltam, mikor azokat mondtam neki, mert nem érdemelte meg, hisz már számtalanszor megvédett, ráadásul befogadott az otthonába is. Nem lehetek elég hálás neki, bár… miatta halt meg a családom, vagyis… őmiatta is.
Már megint ide lyukadtam ki, pedig úgy döntöttem, hogy túllépek rajta, de ez nem megy egyről a kettőre.

Valahogy mindig Robertre gondolok, de nem tudom, miért, mert az rendben van, hogy egy német katona, és talán veszélyben vagyok mellette, mégis… mégis, mikor lehunyom a szemem, megjelenik előttem az arca. A mindig ápolt haja, a gyönyörű kékeszöld szemei és a mosolya, amit oly ritkán látok, de megmaradt bennem.
Emlékszem, mikor elbújtam az embereitől, és mikor feltűnt a helyszínen, tetőtől-talpig végigfutattam szemem a testén.
Mindig vele akarok lenni, és szeretem, ha a közelemben van, nem pedig valahol, ahol hozzám hasonlókat ejt foglyul.


Nem tudom, hogy mióta fekhettem a földön, de nem is érdekelt; fáztam, mégse tettem ellene semmit sem. Ekkor léptek zaját hallottam meg a fejem irányából.
Nem mozdultam meg, halottnak tettettem magam, és a szememet sem nyitottam ki, akármennyire kíváncsi voltam az érkezőre. Fáradt voltam, s talán még aludtam is egy kicsit, de ebben a pillanatban ez nem számított.
Sok szituáció fordult meg a fejemben, de mindegyikben benne volt Klein, amint magához ölel. Tényleg furcsa gondolataim voltak Vele kapcsolatban, ám most nem ezzel foglalkoztam.
Ekkor ez a valaki mellém ért, rajtam pedig eluralkodott a félelem, és vártam az erős kart, ami felráncigál a földről, de nem ez történt. Helyette ölbe vett az idegen, majd elindult velem – azt nem tudtam, hogy merre -, de a ruhája illata ismerős volt, és megnyugtató.
Ő volt az.
Bár nem nyitottam ki a szemem, tudtam, hogy hazavisz, mert hiába bántottam meg, Ő akkor is megvéd és vigyáz rám.


Mikor megérkeztünk – nem tudom, hogy, de - kinyitotta az ajtót, majd, mikor beléptünk a házba, megcsapott a kellemes meleg, s már koránt sem fáztam annyira, mint kint.
Lefektetett az egyik ágyra, majd betakart, de engem még mindig rázott a hideg, hiába voltam melegben.
Megpróbáltam kinyitni a szemem, és nagy meglepetésemre sikerült, így láthattam, ahogy leveszi magáról a kabátot, majd leteszi az ágyára.
Éhes voltam, a torkomat pedig száraznak éreztem, de megkíséreltem a beszédet, hátha meghallja.
- Robert – suttogtam, mert ennél többre nem jutottam. Ő felém fordult, majd mindent félbe hagyott, és közelebb jött hozzám.
- Rebeka, jól van? – kérdezte, és szemeiben aggódást véltem felfedezni. Kérdésére válaszul csak bólintottam. – Miért ment ki? – simogatta meg az arcom, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Beszélni szerettem volna Önnel, de nem hallotta, mikor megszólítottam itthon.
- Mikor? – kérdezte.
- Mielőtt elment volna, de mivel nem várt meg, így kénytelen voltam maga után menni – mondtam rekedtes hangon, bár alig volt erőm, mégis erőltettem beszédet.
- Majd később beszélgetünk, de most egyen és igyon valamit – állt fel mellőlem, miközben ezeket mondta, majd visszaült az ágyra, kezében a tányérral, amin még mindig rajta volt az az egy szelet kenyér, amit nem ettem meg reggel.
- Tessék – nyújtotta felém, de én elfordítottam a fejem. – Ennie kell valamit.
- Nem tudok enni – néztem el oldalra.
- Akkor legalább igyon, kérem. – Elvettem a poharat a kezéből, majd kortyoltam egyet… kettőt… hármat, majd megittam az összeset. Csalódottan vettem tudomásul, hogy elfogyott a vizem, mert még mindig szomjas voltam. Klein bizonyára észrevette ezt, mert nyomban felpattant az ágyról, majd egy kancsó vízzel tért vissza. Töltött nekem, én pedig szinte egyhuzamban megittam az egészet.

Vagy öt pohár után már úgy éreztem, hogy nem vagyok szomjas, de enni még mindig nem voltam hajlandó.
Még mindig fáztam, így összegömbölyödtem a takaró alatt, és nyakig betakaróztam, majd Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult.
Zavarba jöttem, így elkaptam a tekintetemet, de még láttam, ahogy elmosolyodik, ezért újra ráemeltem a tekintetemet.
Ezen meglepődött, hisz nem értette, hogy hirtelen miért néztem rá.
- Valami baj van? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.
- Csak… olyan ritkán mosolyog.
- Háború van, nincs miért mosolyognom – felelte. – Most aludjon, pihennie kell! – mondta, majd felállt, és megpuszilta a homlokom.
Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, mert azt szerettem volna, ha velem marad, és nem megy sehová.
Gyorsan kellett döntenem, így megszólaltam.
- Velem aludna? – kérdeztem, mire meglepetten nézett rám. Zavarba jöttem, így hol Rá, hol a padlóra fordítottam a tekintetemet. Mindig megnyugodtam a közelében, és emlékszem, hogy milyen meleg volt a teste, mikor elsőnek egymás mellett aludtunk. – Kérem – néztem rá könyörgő szemekkel.
Látszott rajta, hogy gondolkozik a válaszon, de nem tudta eldönteni, hogy helyes lenne-e, ha velem töltené az éjszakát. Az igazat megvallva, mindennél jobban vágytam a közelségére, és meg akartam érinteni. Úgy éreztem, hogy Ő más, mint a többiek, és valóban így is volt. Senki sem féltett még ennyire, mint Klein, vagyis… talán még az édesapám, de rájött, hogy meg tudom magam védeni.
- Rebeka – guggolt le mellém, majd a szemembe nézett. – Maga… - De nem hagytam, hogy befejezze.
- Megnyugodnék tőle… Tudja, maga az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz, és kérem, ne értsen félre. Tudom, hogy csak a lakótársa vagyok, nem kell semmit sem mondania. Nem köteleztem semmire sem, csupán megkértem - mosolyodtam el, majd nagy levegőt vettem, és kifújtam.
- Biztos benne, hogy ezt akarja? Mert nem szeretném, ha…
- Biztos – emeltem rá tekintetemet, miközben a szemébe nézve határozottan, mondtam ki ezt a szót.
- Értem. – Csak ennyit mondott, én pedig arrébb húzódtam, hogy mellém tudjon feküdni. – Koszos vagyok – mondta, miközben levette az ingét, ami alatt egy fehér atléta volt, és befeküdt az ágyba.
- Nem koszosabb, mint én – mosolyodtam el. Szerintem, egyáltalán nem piszkos – gondoltam, majd néztem, ahogy leteszi fejét a párnára és magára húzza a takarót.
Amikor lefeküdtem mellé, a szívverésem felgyorsult, és úgy éreztem, mintha ezernyi pillangó repdesne a hasamban. Még sosem éreztem ilyet azelőtt, ezért nem tudtam, hogy mi lehet velem.
Most is a kedvemben jár, én pedig olyan goromba voltam vele az elmúlt egy hétben - gondoltam, majd kérdések ezrei jutottak az eszembe.
- Miért hozott nekem könyvet, mikor a fogja voltam? Egy túszt nem szoktak kényeztetni, Ő mégis ezt tette. Miért védett meg mindig? Miért álmodtam azt, hogy meghalt, és, miért rohantam hozzá, hogy megkérdezzem, jól van-e? Egyáltalán, miért aggódom érte? Miért vágyok a karjaiba, mikor az ellenségem? - tettem fel magamnak a kérdéseket, de választ nem találtam rájuk. Túl sok volt a „Miért?”, és túl sok a megválaszolatlan kérdés.
- Jobb, ha most alszik, mert bizonyára kimerült és fáradt lehet – hallottam meg a hangját. Felé fordultam, és bólintottam, de mielőtt elaludtam volna, egyet mindenképp meg kellett, hogy tegyek.
- Bocsásson meg – néztem kékeszöld szemeibe. – Bocsásson meg… – ismételtem meg az előző mondatomat, majd folytattam. -... Nem szabadott volna úgy viselkednem magával, mikor Ön mindig megvédett és segített nekem.
- Nem haragszom magára, ez természetes reakció volt Öntől, hisz elveszítette a családját… miattam.
- Kérem, Robert, ne mondjon ilyeneket, mert erről én tehetek. Ha velük maradtam volna, mindez nem történik meg, de e helyett a városban tartózkodtam.
- De akkor magát is elhurcolták volna az embereim. – Bólintottam.
- Miért mentett meg? – kérdeztem, hogy legalább az egyik megválaszolatlan kérdésemre választ kaphassak. Nem felelt rögtön; végiggondolta, mielőtt megszólalt volna.
- Mert – itt szünetet tartott - van magában valami. Azt nem tudnám megmondani, hogy mi, de úgy éreztem, meg kell, védjem… Élnie kell. – Rám nézett - mivel eddig a plafont bámulta -, én pedig álltam a tekintetét. – Most aludjon!


Ő már rég az igazak álmát aludta, miközben én még mindig ébren voltam, és a mennyezetet bámultam. Egyszerűen nem jött álom a szememre, s többször eszembe jutott, hogy hozzábújok, hátha hamarabb elalszok.
Vajon mit hinne, és hogyan reagálna reggel? – tettem fel magamnak a kérdést.
Elég sokat morfondíroztam rajta, és végül döntöttem.
Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a mellkasára hajtottam és átöleltem Őt, majd lehunytam a szemem, s magamba szívtam nyugalmat árasztó illatát.
Egyáltalán nem volt koszos, sem büdös, sőt, az illat, ami áradt belőle, jobban vonzott, mint gyöngyvirágé.
Mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, helyette átkarolt, és magához ölelt úgy, mint legutóbb, nekem pedig boldog mosoly futott az arcomra.


Másnap reggel egyszerre keltünk fel, és egy pillanatig észre sem vettük, hogy összeölelkezve fekszünk az ágyon, de amint megéreztük egymás karját a másikon, szétrebbentünk, én pedig elhúzódtam tőle, nehogy félreértse.
Mindketten zavarba jöttünk, de elsőnek Ő szólalt meg.
- Jól aludt? – kérdezte, miközben szemével az enyémeket kereste.
- I-Igen, remekül – mondtam, és éreztem, hogy az arcomba tódul a vér. – Na, és Ön, azon kívül, hogy… magán aludtam? Nem volt kényelmetlen? – tudakoltam, közben az ujjaimmal játszottam.
- Igen, és nem volt kényelmetlen – mosolyodott el. Még magam sem tudtam, hogy miért beszélgettünk erről, de legalább hallhattam a hangját.
Csak néztük egymást, és szavak nélkül társalogtunk, mégis úgy éreztem, hogy ez több, egyszerű beszélgetésnél. Valamit közölni szerettünk volna a másikkal, de nem tudtuk, hogy tegyük.
- Éhes? - törte meg a csendet.
- Igen, most már az vagyok – bólintottam, és bizonyítékul megkordult a gyomrom. Ő csak elmosolyodott, majd felkelt az ágyból, és elindult, hogy elkészítse a szokásos vajas kenyeremet.


Megvárta, amíg megettem az utolsó falaltot is, és csak utána kezdett készülődni. Megittam azt az egy pohár vizet, amit elém rakott, miközben megreggeliztem, majd tekintetemet rá fordítottam.
Ekkor vettem csak észre, hogy milyen kidolgozott teste is van Kleinnek. Nem túl izmos, de nem is gebe, pont a kettő közt volt, ami nagyon imponált nekem. Végigfuttattam szememet a karjain és a felső testén, legalábbis addig, amíg magára nem vette az ingét, majd a kabátját.
Sosem bámultam meg a férfiakat, de most mégis megtettem, és hiába próbáltam elfordítani a tekintetemet, nem ment. Nem csak a teste, de a szemei is magával ragadtak, amint rám pillantott, mikor észrevette, hogy bámulom.
- Köszönöm. – Végül csak ennyit mondtam egy kis csend után.
- Szívesen – mosolyodott el, mire én is így tettem. – Rebeka – jött közelebb hozzám, mire a szívem őrült gyorsasággal kezdett dörömbölni a mellkasomban. – Kérem, hallgasson rám! Akármi is történjék, maradjon bent a házban! Ne menjen ki, még akkor sem, ha úgy támad kedve, mert baja eshet, amit nem szeretnék. Megígéri, hogy itt marad? – kérdezte, de szinte meg sem hallottam a kérdést, annyira elvesztem kékeszöld szemeiben, ami a tengert juttatta eszembe, mikor a nap megcsillogtatja a felszínét.
- Megígéri? – ismételte meg az előbbi kérdését, mivel nem válaszoltam.
- Igen, megígérem – bólintottam egy aprót.
- Köszönöm – mondta, majd arcomra tette az egyik kezét, és megpuszilta a homlokom, aztán távozott.
Egyfolytában az előbbi jelenetre gondoltam, és arra, milyen jó volt este, mikor átölelt. Lassan kezdett világossá válni, miért érzem azt a valamit, ami a hatalmába kerít, valahányszor kékeszöld szemeibe nézek. Sok időbe telt, míg rájöttem…
Beleszerettem az ellenségbe…

10. fejezet

2010. ápr. 12. 22:02 - írta gicus15

Köszönöm a kommentárokat Krisztinek, Szerelmescsajnak, Cicusnak, Lej.lunak és Bloodydissectiontable-nek:)
Remélem ez a rész is tetszeni fog. Jól esne, ha kapnék pár véleményt :)
puszi


Egy röpke pillanatra elgondolkodtam, mi lehet számomra fájdalmas, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi is az. Nem szólaltam meg, csak vártam… vártam, hogy kimondja azt a dolgot, ami mindent tönkretesz bennem.
Legbelül még reménykedtem, hogy nincs igazam, de mikor szomorúan rám nézett, minden bizakodásom szertefoszlott.
- Mondja azt… Mondja azt, hogy nem a családomról van szó – remegett meg a hangom, miközben reménykedve bámultam Őt.
- Sajnálom, Rebeka – tette kezét az enyémekre, majd finoman megszorította.
- Nem – suttogtam, közben a fejemet ráztam. – Nem! – pattantam fel az ágyról, majd hátrálni kezdtem s könnyek gyűltek a szemembe.
- Rebeka - állt elém, majd megfogta a kezemet és leültetett az ágyra, aztán leguggolt s folytatta. - A vonat, amelyikkel Auschwitzba szállították őket és más... zsidókat... kisiklott. Csak tíz ember élte túl, de ők is komoly sérüléseket szereztek, viszont a családja nem volt köztük. Sajnálom.
- Hazudik – szűrtem a fogaim közt. – El akarja hitetni velem ezt a szörnyűséget, hogy fájdalmat okozzon nekem.
- Sose tennék olyat.
- Tudja mit? Vigyen engem is a táborba, végezzenek velem is – néztem rá dühösen, mire elengedte a kezem. – Egyszer úgyis odakerülnék.
- Rebeka, én nem hagyom, hogy odakerüljön.
- Miért nem? Mit akar tőlem? Legyek a cselédje, vagy a szajhája? – álltam fel, Ő pedig követte a mozdulatomat.
- Nem azért védem meg, hogy aztán kihasználjam és olyat tegyek magával, amit nem akar.
- Hisz férfi! Miért pont maga nem használná ki a helyzetet? – kérdeztem. Erre nem felelt. – Látja? Maga is csak olyan, mint a többi.
- Rebeka – suttogta a nevemet.
- Gyerünk, csinálja! – kezdtem el vetkőzni.
- Mit csinál? – kérdezte döbbenten.
- Maga szerint minek látszik? – tudakoltam, közben épp felsőmet vettem le, így felfedtem kebleimet.
- Rebeka, öltözzön vissza! – fordította el tekintetét, közben levette magáról a kabátját és felém nyújtotta.
- Talán nem tetszik a látvány? – kérdeztem.
- Kérem – indult el felém, majd eltakarta a dzsekijével a felsőtestemet. – Tudom, hogy szörnyen érintették az előbb hallottak, de kérem, ne legyen közönséges. Maga nem ilyen – nézett a szemembe, a könnyeim pedig eleredtek; átölelt, és védelmező karjai közt zokogtam tovább.
Nem akartam elhinni, hogy meghalt az édesanyám és a húgom, de legbelül tudtam, igaz, ami mondott Klein.


Órákon át sírtam, de Robert egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy kibőgjem magam.
Próbált megnyugtatni, rávenni az alvásra, de nem ment neki, így csak engedte, hogy könnyeimmel eláztassam az ingét.
Újra és újra magamba szívtam az illatát és úgy tűnt, hogy kezdek megnyugodni, de amint felállt mellőlem, ismét előtört belőlem a sírás.
Nem hagyhatott magamra egy percre sem. Ezért szégyelltem is magam, mert neki feladata volt és nem akartam, hogy lebukjon, így megpróbáltam elengedni Őt.

Épp lépett volna ki az ajtón, mikor odaszaladtam hozzá és átöleltem, mert éreztem, hogy hamarosan újból sírni kezdek. Ő megsimogatta a hajam, majd egy puszit adott a fejemre és távozott.
Lerogytam a földre és ott zokogtam tovább.


Már nem rázott a sírás, csak időnként jött rám, de az hamar elmúlt. Az ágyamon ültem és bámultam ki a fejemből; egyszerűn nem bírtam felfogni, hogy elmentek… hogy egyedül maradtam.
Akaratom ellenére is elképzeltem az egész vonatszerencsétlenséget.
A mozdony egyenletes sebességgel halad a síneken, a vagonok tele vannak a magamfajtával, és rettegnek, hogy mi lesz, ha Auschwitzba érnek. Vajon mit tesznek a gyerekeikkel és velük?
Valószínűleg erre gondolhattak, mert nekem is ezek járnának a fejemben.
A családom… Miért? Miért vette el tőlem Isten Őket? Mit ártottam Neki, amiért ezzel büntet?
Nekem kellett volna a vonaton utaznom, nem pedig nekik… Ha aznap nem mentem volna el hazulról, akkor lehet, hogy hamarabb észreveszem a katonákat, s ki tudom Őket menekíteni a házból.
Az én hibám… Én tehetek róla… Miattam haltak meg.
Az édesanyám, aki nagyon beteg volt, és a húgom, aki meg sem érte a tizenegy évet, már eltávozott erről a világról… Erről a borzalmasan gonosz földről. Most már együtt vannak édesapámmal, de én… én még itt vagyok, teljesen egyedül… magányosan.


Ekkor nyílt az ajtó, de nem néztem fel. Nem érdekelt, hogy ki az, mert meg akartam halni és azt kívántam, bár Klein egyik katonája lenne az és vinne el magával a halálba. Örültem volna neki, mert akkor én is a családommal lehetnék.
Mikor mégis felnéztem valóban egy katona állt előttem, de nem az, akire számítottam… Egy átlagos tiszt helyett egy jóképű parancsnok sétált be rajta, aki közelebb jött hozzám, majd leült mellém.
Nem néztem Rá, csak meredtem magam elé és egy pontot bámultam, amit pár órával azelőtt néztem ki, mielőtt megérkezett volna.
Egy kósza tincset söpört ki az arcomból, de szinte meg sem éreztem, ahogy azt sem, mikor megfogta a kezem.
Felállt mellőlem, majd eltűnt a látó körömből, én pedig újra a gondolataimba merültem.


Meg kell halnom. Elmegyek innen és feladom magam, vagy addig győzködöm Kleint, amíg be nem adja a derekát, s el nem visz a táborba. A társai bizonyára örülnének nekem, mert lenne még egy ember, akivel végezhetnek.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek, de ekkor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.
A szemem sarkából megláttam egy tányért, amin egy kis szelet vajas kenyér volt, majd észrevettem Kleint is, aki a kezében egy bögre, gőzölgő teát tartott.
Egyáltalán nem kívántam az ételt sem az innivalót. Véget akartam vetni az életemnek.
- Rebeka, ezt magának készítettem… bizonyára éhes – tolta közelebb a tányért, de én meg sem mozdultam.
- Tudom, milyen lehet most magának és azt is, hogy dühös rám, s többé szóba sem akar állni velem. Megbántam azt, amit tettem és belátom, hogy… - de nem fejezte be a mondatot, mert ránéztem.
- Nem… maga nem tudja, hogy mit érzek most – a hangom rekedtes volt. Nem ittam egy korty vizet sem, mióta megtudtam, hogy… - Megölte Őket! - mondtam dühtől izzó szemekkel, pedig nem Rá voltam mérges, hanem magamra. Részben Ő tehetett arról, hogy a családom eltávozott, de én voltam a hibás, amiért magukra hagytam.
- Menjen innen! Soha többé nem akarom látni! – emeltem meg a hangom, de utána fájni kezdett a torkom, így köhécselni kezdtem.
Ő felém nyúlt, ám amint megérintette a kezemet, én elhúztam az enyémeket, és felálltam az ágyról, majd leültem a ház egyik legtávolabb eső zugába s felhúztam a térdeimet, a fejemet pedig rájuk hajtottam. A könnyeim utat törtek maguknak és hiába próbáltam megálljt parancsolni nekik, ők megállíthatatlanul záporoztak.
Fájt. Nem volt elég a háború, még el is vesztettem a szeretteimet és megbántottam azt az embert, aki egész végig mellettem volt.

**

Egy hét telt el, mióta megtudtam, hogy nincsenek többé, de még mindig keservesen zokogtam, amikor rájuk gondoltam.
Még mindig abban a sarokban ültem, ahova Klein elől „menekültem”.
Egy héttel ezelőtt minden nap reménykedtem, hogy valahol, valamikor újra találkozhatok velük, de mostmár ez a reményem szertefoszlott.

Kleinnel nem álltam szóba és öt méternél közelebb nem jött hozzám. Még egy határvonalat is húzott, hogy tudja, meddig jöhet el. Mindig oda tette le az ételt és az italt, amit nekem készített, de én sosem ettem meg csak ittam. Rájöttem, a családom nem akarná, hogy végezzek magammal, hiába volt is ez a leghőbb kívánságom.
Minden nap elment és később jött haza, mint szokott. Úgy láttam, hogy nem akart velem sok időt tölteni, ahogy meg is mondtam neki egy héttel ezelőtt.
Még mindig visszhangzottak a fejemben a saját szavaim.
Megölte Őket! Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ennek ellenére is foglalkozott velem, pedig meg sem érdemeltem a kedvességét.
Ő nem tudott arról, hogy minden éjjel leültem az ágya mellé és néztem, ahogy alszik. Hiányzott a közelsége, s úgy éreztem, hogy boldogabb vagyok, ha mellette lehetek, de egyet nem tudtam kiverni a fejemből. Azt az egy dolgot, amit még aznap éjjel mondott nekem, mikor a sarokban ültem.
- Igen, én tehetek arról, ami történt, mert azt szerettem volna, ha legalább maga megmenekül a haláltól.
Nem értettem, csak egyet tudtam… azt akarta, hogy életben maradjak. Sokszor eszembe jutott, hogy talán azért, mert arra a dologra kellek Neki, de mikor kiborultam nem tett semmit, pedig önként felkínáltam magam.


Ismét a nap fényére keltem és Klein épp akkor vette fel magára a kabátját. Lenéztem a földre, ahol megláttam a szokásos vajas kenyerem és pohár vizem.
Az igazság az volt, hogy mindig beleharaptam a kenyérbe, de alig bírtam lenyelni, így inkább csak vizet ittam, emiatt le is fogytam.
Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen…

9. fejezet

2010. márc. 16. 20:03 - írta gicus15

Először is köszönöm mindenkinek, aki szavazott rám:) Puszi érte:D

Másodszor pedig:

Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de most itt van és olvashatjátok:)
Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez:)
Remélem, tetszik majd és kapok érte sok-sok kommentárt:)
puszi


Másnap reggel kipihenten, Klein karjai közt ébredtem. Egy kicsit fáztam, így Roberthez bújtam, akinek a testéből kellemes meleg áradt.
Mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, helyette szorosabban magához ölelt, én pedig elmosolyodtam.
Mintha álmában is vigyázna rám – gondoltam. - Talán nem kellett volna elfogadnom az ajánlatát, mert akkor biztonságban lenne, ráadásul Ő a parancsnok és az ellenségem is. Vele kéne a legnagyobb veszélyben lennem, mégis…mégis úgy érzem, hogy mindentől megvéd, még a katonáitól is, ha kell.
Nem akartam, hogy elmenjen, mert azt szerettem volna, ha velem marad, mivel még mindig féltem. Klein olyan volt nekem, mint egy testőr, aki megvéd akár egy erős fuvallattól, vagy egy leeső falevéltől.
Napok óta Robert volt az egyetlen ember, akiben megbíztam, és… akire rábíznám akár az életemet is. Bár… azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de így éreztem.
Az álmom.
Mi lett volna, ha az a valóság? Borzalmas. Hogy Klein meghaljon az emberei által, méghozzá miattam? Azt hiszem, ezt nem tudtam volna elviselni. Bár az ellenségem, mégis úgy tekint rám, mint egy barátra, vagy egy régi ismerősre.
Robert mocorogni kezdett, én pedig gyorsan becsuktam a szemem, mielőtt észrevette volna, hogy fent vagyok.
Rögtön elengedett, mikor rájött, hogy ölelget, és hátrébb húzódott, majd óvatosan kiszállt az ágyból.
Igyekezett halkan végezni a készülődést, de én mindent hallottam, még azt is, mikor megborotválkozott.
Hirtelen átfordultam a másik oldalamra, és kikukucskáltam a pilláim alól úgy, hogy Klein ne vegye észre. Kíváncsi voltam, hogy mit csinál.
Azt hiszem rossz ötlet volt meglesnem, mert épp a nadrágját húzta fel magára, a felső testét pedig semmi sem borította. Gyorsan becsuktam a szemem és próbáltam nem az előbbi jelenetre gondolni… De nem ment.
Remélem nem vette észre – gondoltam, majd nyakig betakaróztam. Ismét megpróbálkoztam elterelni a gondolataimat, de egy nem várt kép villant be.
Őt láttam… holtan.
Újra lejátszódott bennem az előző rémálmom, és ijedten ültem fel az ágyban.
Körbe néztem a házban, és Roberten akadt meg a szemem, aki épp a kabátját készült felvenni, de félúton megállt. Kérdő tekintettel meredt rám, majd belebújt a dzsekijébe és mellém sétált s leguggolt. Ránéztem, Ő pedig szólásra nyitotta a száját, de én ajkaira tettem a mutatóujjam, hogy ne szólaljon meg.
- Menjen! – utasítottam, majd visszadőltem az ágyba.
- Megvárom, míg elalszik – mondta, én pedig bólintottam, majd lehunytam a szemem. Fáradt voltam. Kimerülhettem a sok sírás, bujdosás és rémálom miatt.



Mikor felébredtem, Klein már nem volt mellettem, egyedül voltam a házban, és talán dél körül járhatott az idő.
Kikeltem az ágyból és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim, majd a szemem megakadt az asztalon heverő papíron.
Kezembe vettem a levelet, majd olvasni kezdtem.

Rebeka!

Miután elaludt, készítettem magának egy kis ennivalót. Egye meg, biztosan már éhes.
Hadd kérjem meg valamire. Ne menjen ki, maradjon a házban, estefelé hazaérek.

Robert


Elmosolyodtam, majd összehajtottam az üzenetet és visszaraktam az asztalra. A levél mellett ott volt egy tányér, amin két vajas kenyér hevert, mellette pedig egy pohár vizet találtam.
Farkas éhes voltam így, amit találtam a tányéromon, mindet megettem.


Ragyogóan sütött a nap, kedvem támadt kimenni és elsétálni a patakomig, s ott megmártóztatnia lábaimat.
Klein „parancsát” figyelembe sem véve, elindultam az erdőbe, bár tudtam, hogy engem keresnek, nem törődtem vele.
Neki vágtam a rengetegnek és, ami utamat állta azt átléptem vagy éppenséggel átugrottam.
Jó, tudom, hogy a házban talán biztonságosabb lenne, de ott van az a fránya "TALÁN" szócska, ami nem biztost jelent. Bármikor beállíthat valamelyik katonája, és akkor Klein is bajba kerül, ráadásul miattam.


Csakhamar megérkeztem a patakocskámhoz. Leültem a partjára, majd lábaimat a vízbe lógattam. Ez megszokássá vált, és meg is nyugtatott valamelyest, mert elterelte a gondolataimat.
Mivel piszkosnak éreztem magam, úgy döntöttem, hogy megmosakszom. Körbe pásztáztam a környéket, majd vetkőzni kezdtem. Először az arcomat mostam meg, majd úgy haladtam lejjebb és lejjebb, közben imádkoztam, hogy ne járjon erre senki sem.
Mikor végeztem, gyorsan felöltöztem és ismét körül néztem, hogy nem látott-e meg valaki.
Az erdő most csendes volt, talán túl csendes is.
Sem madárfütty, sem erdei állatok hangját nem lehetett hallani.
Elindultam a pataktól a város felé, de félúton megtorpantam.
Miért akarok én a városba menni, mikor ott vagyok leginkább veszélynek kitéve? - jutott eszembe, így hát Klein háza felé vettem az irányt.


Egyszer csak hangokat hallottam meg a távolból, és egyből tudtam, hogy kik azok.
Ezek folyton az erdőben mászkálnak? - kérdeztem magamtól. - Buta Rebeka! Klein azt mondta, hogy maradj a házban, erre te kijössz a halálba. Gratulálok! - gondoltam, miközben kerestem magamnak egy búvóhelyet.

Csakhamar találtam egyet, és elbújtam oda, nehogy meglássanak, de már késő volt, ugyanis az egyik megszólalt, s olyan hanglejtéssel beszélt, mintha észrevett volna.
Ekkor hallottam, hogy felhúzzák a fegyvert, majd suttogni kezdtek egymásnak, miközben tudtam, már csak öt méter választ el a haláltól.

Egyre közelebb és közelebb értek hozzám, a szívem a torkomban dobogott és a félelem a hatalmába kerített. Még levegőt sem vettem s igyekeztem nem sokat mozogni, nehogy több távpontot adjak a katonáknak.
Már éreztem, hogy közel van hozzám. Kikukucskáltam egy kicsit és megláttam az egyik lábát, én pedig gyorsan visszabújtam a rejtekhelyemre.
Lehunytam a szemem és megpróbáltam egyenletesen lélegezni, de halkan, nehogy meghalljanak.
Hallottam, ahogy mindannyian sóhajtva leülnek egy kidőlt fatörzsre, hogy elfogyasszák az ebédjüket, én pedig meghúztam magam és vártam a csodát.


Nem tudom, hogy mióta lehettem ott, mikor egy ismerős hangot hallottam meg a távolból, bár nem a saját nyelvén beszélt, de így is tudtam, ki az az illető.
Ő lesz a megmentőm – gondoltam, miközben kilestem a búvóhelyemről. Valóban Klein állt a katonáival szemben, és ha jól hallottam, épp utasításokat osztogatott nekik.
Sosem mértem még végig Robertet, de most véletlenül mégis megtettem és észre sem vettem, hogy mit csinálok.
Olyan helyeken legeltettem a szemem, mint például az ajkai, a szemei, a nyaka, a teste és a tompora. Utóbbinál elvörösödve kaptam el a tekintetemet és néztem direkt másik irányba, nehogy megint azt a testrészét bámuljam.
Nem tudtam, hogy mi üthetett belém, de egyel tisztában voltam, minél hamarabb el akartam menni erről a helyről.
Ekkor mindegyik katona felállt a rönkről és elindultak arrafelé, amerről jöttek, Kleint pedig ott hagyták.

Pár perc gondolkodás után Ő is elindult, én pedig fel akartam állni, de a lábam beszorult a bokor tövébe, ugyanis oda bújtam el. Ezt meghallotta Robert is és visszafordult, majd elővette a fegyverét s elindult felém. Kétségbeesetten próbáltam kihúzni a lábam, de nem ment. Féltem a reakciójától, mert azt mondta, hogy nem mehetek ki, én pedig megszegtem a parancsát.
Már csak pár lépésnyire volt tőlem, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről.
Ekkor hirtelen megjelent előttem Robert, kezében a fegyverrel és egyenesen rám szegezte, de egyben meg is lepődött.
- Rebeka, maga mit keres itt? Megírtam Önnek, hogy maradjon a házban – rakta el a pisztolyát, majd tekintete a beszorult lábamra vándorolt. Leguggolt mellém és kiszabadított a gyökerek fogságából, majd felsegített a földről.
- Sajnálom. Csak ki akartam mozdulni egy kicsit, mert olyan rossz volt egyedül lenni a házban.
- Jöjjön, hazakísérem, még mielőtt valaki meglátná magát – mondta, majd mindketten elindultunk.
- Maga mindig bajba kerül – szólalt meg kicsivel később Klein, én pedig rá emeltem a tekintetem.
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok magának – hajtottam le a fejem.
- Rebeka, én nem haragszom Önre, csupán féltem.
- Miért? - Nem értettem, mert semmi közöm nem volt hozzá... Nem voltam a fogja, bár a lakótársává fogadott, más kötelék nem volt köztünk. Ő katona, én pedig egy zsidó állampolgár voltam, semmi több. Ezen a kérdésen elgondolkodott, majd megszólalt.
- Mert a lakótársam és… nő.
- Nő? – húztam fel a szemöldököm. – Egy nő is képes magát megvédeni.
- De Ön látszólag képtelen rá – mondta. Ezt nem hagyhattam.
- Most is remekül elbújtam a katonái elől, maga is csak azért vett észre, mert megmozdultam – fontam össze a karomat a mellem előtt, jelezve, hogy mérges vagyok rá, bár kicsit kezdtem fázni és ki is rázott a hideg. Hirtelen hűlt le a levegő és támadt fel a szél, nekem pedig nem volt kabátom. Ekkor megéreztem a vállaimon Robert meleg kabátját. Felnéztem rá, Ő pedig elmosolyodott és egy pillanatra elvesztem kékes zöld színű szemeiben, amik most máshogy csillogtak, mint eddig. – Köszönöm – szólaltam meg nehezen, majd megszakítottam vele a szemkontaktust és tovább haladtunk.


A házba érve nyugalom árasztott el. Talán azért, mert itt nagyobb biztonságban éreztem magam, mint bárhol máshol, vagy tán azért amiért velem volt Klein, aki mindentől megvédett. Nem tudtam eldönteni, de nem is igazán számított, csak az, hogy velem volt.
Először is, társaságot nyújtott számomra, másodszor pedig a testőröm volt.
Mindketten az ágyunkon ültünk; Robert a plafont fixírozta, én pedig Őt néztem, ahogy a mennyezetet bámulja. Nem tudtam, hogy miért, de a karjaiban szerettem volna lenni, az megnyugtatott valamelyest, mint amikor rémálmom volt.

Már vagy öt perce csend uralkodott közöttünk, de Klein még mindig a plafont nézte, és gondolkozhatott. Mondjuk azon, átadjon-e a katonáinak, hogy majd átszállítsanak Auschwitzba. Eszembe jutott még az, hogy talán arra gondol, megint meg kéne kötöznie.
Sosem szerettem a tudatlanságot, így hát megszólítottam.
- Min gondolkodik? – kérdeztem, miközben az ujjaimat tördeltem. Rám emelte a tekintetét, majd felállt és leült mellém.
- Magán – felelte, mire az arcomba szökött a vér, és lehajtottam a fejem.
- Sajnálom – mondtam. Ekkor megéreztem kezét az arcomon, én pedig rá néztem.
- Nem haragszom magára Rebeka, de szeretném, ha mostantól betartaná az utasításaimat, mert nem akarom, hogy bántódása essék – tűrt a fülem mögé egy rakoncátlan hajtincset.
- Rendben – suttogtam.
- Ne féljen tőlem, nem bántom – mosolygott, de aztán lehervadt az arcáról és helyét komolyság vette át. Nem értettem.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Valamit el kell mondjak Önnek, valami olyat, ami... ami fájdalmas lehet a maga számára. - Egy röpke pillanatra elgondolkodtam, mi lehet számomra fájdalmas, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi is az.

Nagyon örülnék neki

2010. márc. 7. 19:00 - írta gicus15

Sziasztok!
Jelentkeztem egy pályázatra:D
http://eletemazalmom.blogspot.com/2010/03/gicus-palyazata.html
Ha tetszik, szavazzatok. Nagyon örülnék neki:)
puszi

8. fejezet

2010. febr. 2. 16:22 - írta gicus15

Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de azért remélem tetszik majd, és kapok sok-sok kommentárt:D

puszi

 

Felém tartott és tudtam, hogy most valóra válik a rémálmom, de ekkor kivágódott az ajtó, és Robert jelent meg a férfi háta mögött.

A férfi felé fordult és abban a pillanatban Robert elsütötte a fegyverét, a katonája pedig a földre rogyott.

Megijedtem a látványtól, mikor a vérben fekvő katonára néztem és eleredtek a könnyeim, amint elképzeltem ugyanebben a helyzetben Kleint.

Egész testemben remegtem. Hirtelen felém fordult a férfi és egyenesen rám nézett, a szemeimbe.

Halálra vált tekintete megakadt rajtam, és nem vette le rólam.

- Rebeka, Rebeka! - a nevemen szólongattak, de oly távolinak tűnt a hang, mintha több kilométerről kiabálnák nekem.

- Rebeka! – ragadott karon Robert, és felhúzott a földről. – Jól vagy? – simogatta meg az arcom. Keserves zokogásba kezdtem és ránéztem, Ő pedig magához ölelt.

- Semmi baj, most már itt vagyok, nem hagyom, hogy bajod essen – mondta, majd megfogta a kezem és húzni kezdett magával.

Kimentünk a folyosóra és futni kezdtünk a kijárat felé, én pedig tartottam vele az iramot. Hirtelen több katona termett előttünk, ezzel elzárva a menekülésünk útját.

- Parancsnok – szólalt meg meglepetten a fekete hajú férfi, akit azt hiszem Gordonnak hívtak.

- Álljatok el az utamból! – parancsolta. Furcsa volt, hogy magyarul beszéltek.

- De parancsnok.

- Engedjetek! – mondta, miközben védekezően a háta mögé bujtatott.

- Nem tehetjük – mondta.

- Rendben – hajtotta le a fejét, majd rám nézett. – Fuss! – kiáltott, és elővette a fegyverét, majd a társaira lőtt. Egy pillanatig csak álltam és néztem, majd futásnak eredtem.

Berohantam az erdőbe és elbújtam egy nagy szikla mögött, majd kikukucskáltam, hogy nem jönnek-e utánam.

Összekuporodtam a földön és próbáltam magam megnyugtatni, de nem ment. Aggódtam érte, hogy talán valami baja esik, miattam.

Ekkor lépteket hallottam közeledni felém, én pedig visszatartottam a levegőt. Ismét a sírás szélén voltam, de megpróbáltam nem hangosan bőgni.

- Rebeka – hallottam meg Robert hangját. Felálltam és felé fordultam. Egy kocsi motorját hallottunk, mire Klein megfogta a kezem és egy nagy bokorba húzott be.

- Erre jött – hallottam meg az egyiket.

- Biztos? – kérdezte a másik.

- Igen.

- Nézd meg a szikla mögött! – utasította.

- Semmi.

- Tovább! – hallottam meg Gordon hangját, majd elhajtottak. Robert kikukucskált, majd engem is magával húzva, kimászott a bokorból.

- Jól vagy? – kérdezte, közben végig nézett rajtam, hogy tényleg nem esett-e bajom.

- Igen – öleltem át, felszisszent, de visszaölelt. Elhúzódtam tőle és csak ekkor vettem észre, hogy vérzik. – Robert, te vérzel! – mondtam, Ő pedig leült, és hátát a sziklának döntötte.

- Mutasd! – térdeltem le mellé, majd kigomboltam a ruháját. – Uram isten! – kaptam kezemet a szám elé, és rá emeltem a tekintetemet. Egy golyó volt beágyazódva a hasába, és egy a tüdeje felett.

- Rebeka – szólt. – Ki kell venned a golyókat.

- Tessék? Akkor elvérzel.

- Akkor is meg kell tenned – mondta.

- Nem, nem! – ráztam meg a fejem.

- Rebeka, kérlek – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Nem tudom megtenni – eredtek el újra a könnyeim.

- Muszáj – szorította meg a kezem. Nagy levegőt vettem, majd remegő kezekkel nyúltam a sebhez.

- Bocsáss meg – suttogtam, majd két ujjamat a sebébe mélyesztettem és próbáltam nem beljebb tolni a golyót. Hangtalanul tűrte, de nagy fájdalmai voltak, tudtam. Időnként össze-összerándult, a könnyeim pedig záporoztak. Sikerült kivennem az egyik golyót, majd a földre dobtam. Leszakítottam a ruhámból egy darabot és a sebére tettem.

- Most a másikat – szólt zihálva.

- Nem… én…

- Rebeka, ez parancs – mondta.

- Akkor ellenszegülök – szóltam határozottan, de Ő megragadta a karom és a másik sebéhez vezette.

- Csináld! – utasított. Elvégeztem ugyanazt a műveletet, majd arra a sebére is tettem egy kis anyagot.

- Bocsáss meg – simogatta meg az arcom.

- Meg… Meg… - zokogtam, és egész testemben remegtem.

- Tudom, de ha nem veszed ki, akkor is – mondta. – Rebeka. – Ránéztem. – Ígérj meg nekem valamit – húzott magához.

- Nem ígérek semmit sem, nem fogsz meghalni – suttogtam az utolsó szót.

- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra… Ígérd meg.

- Megígérem – borultam a nyakába, majd megcsókoltam.

- Szeretlek – váltak el egymástól ajkaink, mire jobban sírni kezdtem.

- Én is szeretlek – csókoltam meg újból, Ő pedig magához szorított. Fájt neki, de látszólag nem érdekelte, engem viszont annál inkább, így elhúzódtam tőle.

- Keresünk egy orvost – mondtam, közben az arcát simogattam.

- Nem kell, jól vagyok – mondta.

- Ez nem igaz, és ezt te is nagyon jól tudod. Gyere – segítettem felállni. – Legalább a házadig jussunk el, remélem ott biztonságban leszünk – szóltam, majd lassan elindultunk.

 

 

Nagyon fájt neki, mégsem szólt semmit, de úgy láttam, hogy pihenésre van szüksége, így leültettem egy kidőlt farönkre.

Hosszú utat tettünk meg, Ő pedig kezdett kimerülni.

- Menjünk tovább – szólalt meg.

- De…

- Menjünk! – állt fel, én pedig segítettem járni neki.

Körülbelül félóra múlva hazaértünk, és befektettem az ágyba, majd kerestem egy kis vizet, s lefertőtlenítettem a sebét, aztán rendesen bekötöztem.

Az utolsó kötéseket remegő kezekkel hajtottam végre, de ekkor már patakzottak a könnyeim. Megfogta a kezem, majd finom csókot lehelt rá, amitől a szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett. Közelebb hajoltam hozzá, majd megcsókoltam édes és puha ajkait, s éreztem finom illatát.

- Ne hagyj magamra – suttogtam, mikor elváltak egymástól ajkaink, de Ő nem felelt csak elmosolyodott, majd lehunyta szemeit. Ekkor éreztem valami hideget a hasamnál, lenéztem és megláttam a vért. Ránéztem, de a mellkasa nem emelkedett, ijedtem ráztam meg.

- Robert! Robert kelj fel! Kérlek – rázogattam, de nem nyitotta ki a szemeit. – Robert! Nem! Robert – fogtam két kezem közé arcát. – Nem – eredtek el újra a könnyeim. – Nem, nem. Nem! – hajtottam fejem a mellkasára. Nem vert a szíve. – Ne hagyj itt! – sírtam. Keserves zokogásba kezdtem és csak Őt szólongattam.

 

 

Ekkor riadtan ültem fel az ágyamban, és könnyes szemekkel néztem körül a házban, de nem láttam Őt sehol.

Kipattantam az ágyból és rohanni kezdtem az erdőbe, miközben még mindig sírtam.

Mintha üldöztek volna úgy futottam, és meg sem álltam Klein házáig.

Bekopogtam, de nem jött válasz, így ismét megpróbálkoztam vele. Mocorgást hallottam bentről, majd léptek zaját, amik az ajtóhoz közeledtek. A kulcsot elfordították a zárban, majd kinyílt az ajtó, és Klein álmos tekintetével találtam szembe magam.

- Robert! – ugrottam a nyakába.

- Rebeka, maga mit keres itt ilyen későn?

- Jól van? – tudakoltam, nem törődve a kérdésével.

- Igen, de maga nem tűnik annak – mondta, majd beengedett és hellyel kínált. – Jól van? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem. Elé álltam, majd elkezdtem kigombolni a ruháját, de Ő nem hagyta.

- Mit csinál? – kérdezte meglepett arccal.

- Valamit meg kell néznem, kérem, engedje meg – néztem rá könyörgő szemekkel. Bólintott, majd saját maga gombolta ki az ingét. Közelebb léptem hozzá, majd az álmomban látott sebek helyét megérintettem. Semmi. Hangosan fújtam ki a tüdőben tartott levegőt, majd elmentem mellette és leültem az ágyra. Lehajtottam a fejem és utat engedtem a könnyeimnek, de most már az örömtől sírtam. Boldog voltam, hogy nem esett baja és legszívesebben…

- Mi a baj, Rebeka? – ült le mellém. – Kérem, mondja el – emelte fel a fejem az államnál fogva. Először csak néztem kékes zöld szemeit, majd megszólaltam.

- Azt… Azt álmodtam, hogy… hogy meghalt – sütöttem le a szemem, és próbáltam visszatartani az újra feltörekvő könnyeim.

- Meghaltam? – kérdezte, én pedig bólintottam.

- Miattam… Miattam bántották a társai – húzódtam el tőle.

- Rebeka – jött közelebb hozzám és megfogta a kezem. – Nyugodjon meg, csak álom volt.

- Tudom, de… de olyan volt, mint a valóság. Mindent éreztem, érti? Mindent! – borzongtam meg.

- Mi mindent? – hallottam meg a hangját közvetlenül a fülem mellett. <i>Észre sem vettem, mikor ült mellém.</i>

- A golyót, amit… amit kiszedtem önből, mert megkért rá, meg… - de nem fejeztem be a mondatot.

- Meg még mit? – tudakolta.

- Semmit – néztem le a földre, miközben lábaimat magamhoz húztam és átöleltem a karommal.

- Értem – állt fel mellőlem, majd megszólalt. – Maradjon itt, és próbáljon meg aludni, én addig elmegyek a holmijáért – mondta. Felvette a csizmáját és a kabátját, majd az ajtó felé vette az irányt, de én utána szóltam.

- Robert – visszanézett rám. – Köszönöm. – Biccentett, majd távozott. Lefeküdtem az ágyra és lehunytam a szemem, de nem tudtam elaludni, mivel még mindig az a kép lebegett lelki szemeim előtt. Magamra húztam a takarót, mert kicsit hűvös volt és vártam, hogy visszatérjen Klein.

 

 

Már egy órája volt távol, én pedig kezdtem aggódni érte. Tudtam, hogy messze laktunk egymástól, de én akkor is féltettem Őt.

Kikeltem az ágyból és az ablakhoz mentem, majd kitekintettem rajta, de Kleint még mindig nem láttam. Ujjaimat tördelve járkáltam fel-alá a házban, és vártam, hogy betoppanjon… De nem jött, így úgy döntöttem, hogy utána megyek.

Épp az ajtó felé tartottam, mikor az halkan kinyílt, és Robert lépett be rajta a cuccaimmal együtt.

Lerakta őket az ágyamra, én pedig szorosan magamhoz öleltem Kleint.

- Azt hittem, hogy már alszik – szólalt meg, és viszonozta az ölelést.

- Nem tudtam elaludni – suttogtam. – Úgy aggódtam Önért – tartottam el magamtól.

- Nem kell aggódnia, az embereim nem tudják, hogy nálam lakik, és nem fognak bántani – mosolygott kedvesen.

- Nem akarom bajba sodorni.

- Nem fog. Most aludjon, vigyázok magára.

- Köszönöm – feküdtem be az ágyamba, Ő pedig a sajátjába.

Próbáltam elaludni, de nem ment, pedig Robert is velem volt, és tudtam, hogy ha vele vagyok, nem eshet bántódásom, mégis féltem. Féltem, hogy ránk törnek, és elvisznek magukkal, Kleint pedig megölik.

Nem bírtam tovább.

Felkeltem az ágyból és halkan Roberthez sétáltam, majd leguggoltam mellé. Megsimogattam az arcát, úgy próbáltam felkelteni, nehogy felriasszam.

- Robert – suttogtam. – Robert – szólítottam megint, Ő pedig mocorogni kezdett, majd megszólalt.

- Rebeka, miért nem alszik? – tudakolta fáradt hangon.

- Sajnálom, hogy felébresztettem, de nem jön álom a szememre. Magával aludhatok? – kérdeztem, és hálát adtam az égnek, hogy sötét van, s nem látja zavaromat.

- Ennyire fél? – Bólintottam. Ő arrébb húzódott, én pedig befeküdtem mellé, majd betakart mindkettőnket.

- Köszönöm – hunytam le a szemem. Megnyugodtam a közelségétől, és hamar elaludtam.

7. fejezet

2010. jan. 30. 11:10 - írta gicus15

Minimum 5 komi után rakom fel az új részt:$

Remélem tetszik majd:)

puszi

 

Mozgolódást láttam a bokorban és reméltem, hogy talán egy őz lesz, de mikor meghallottam a fegyver csörgést, biztos voltam benne, hogy nem állat.

A szívem eszeveszett dörömbölésbe kezdett és egész testemben remegni kezdtem.

Ezer meg ezer gondolat fordult meg a fejemben.

Például elfutok, mielőtt kijönne a bokorból, esetleg keresek valami „fegyvert” és támadásba lendülök és leütöm, majd elszaladok, vagy maradok és meghalok.

Az első variáció nem volt jó ötlet, mivel ha el is szaladok biztos utol fog érni, a második pedig sosem következhetne be, mivel semmi sincs a közelemben, amit fegyverként használhatnék, így maradt a harmadik variáció, miszerint meghalok.

<i>Most végem van, meg fogok halni</i> - gondoltam, miközben előlépett az illető a bokor rejtekéből. Egy percig csak néztük egymást, majd megszólalt.

- Rebeka, maga mit keres itt? Mi van, ha nem én találok magára? – kérdezte, közben tett előre egy lépést.

- Akkor meghalok – vontam vállat és elnéztem másfelé.

- Mit keres itt? – tudakolta.

- Ahhoz semmi köze! – néztem rá.

- Igaza van, valóban nincs, de ha megkérhetném menjen haza, mert a társaim magát keresik.

- Itt vannak az erdőben? – kérdeztem, és közelebb mentem Kleinhez.

- Még nincsenek. Azt mondtam, hogy egy órával később kövessenek. Jöjjön, nincs sok időnk - mondta, majd megragadta a karomat és húzni kezdett. Ha akartam se tudtam volna ellenkezni, mert erősen fogott és nem eresztett..

- Tudja, hogy hol lakom? – kérdeztem.

- Nem, ezért mondja nekem, hogy merre menjek.

- Ez most parancs?

- Igen – felelte, én pedig mondtam az irányokat.

 

 

- Most már elég messze vagyunk – szólalt meg húsz perc gyaloglás után, de még mindig nem értünk haza.

- Klein…

- Robert – vágott közbe. – Nem szeretem, ha a vezetéknevemen szólítanak – magyarázta meg.

- Értem. Tehát Robert, maga kész rejtély számomra.

- Ezt, hogy érti? – kérdezte.

- Miért akar megvédeni? És most ne térjen ki a válaszadás elől.

- Mert a zsidók kiirtása ellen vagyok.

- Akkor miért…

- Miért teszem, mégis azt? – tette fel helyettem a kérdést. – Mert nem volt választásom. Muszáj volt katonának állnom, mert a háború megkívánta.

- Nem léphet ki?

- Nem. – Ekkor hangos nevetéseket hallottunk. – Állj! – torpant meg, majd körbenézett és behúzott egy bokor mögé. – Maradjon itt, és ne mozduljon el! - mondta, majd elment. Most már közelebbről hallottam a férfi hangokat, majd Klein is megszólalt, de németül, így nem értettem őket. Gondolom parancsokat adott, amit nem vettek jó néven, de a parancs az parancs. Gyors léptekkel távoztak, én pedig megijedtem, mikor Robert megszólalt.

- Rebeka, jöjjön utánam – nyújtotta felém az egyik kezét, amit megfogtam, majd tovább mentünk.

- Mit mondott nekik? – kérdeztem kis idő múlva.

- Hogy keressék Önt az erdő azon részén – mutatott a hátunk mögé-, mivel már itt átkutattam a rengeteget.

- Értem.

Félóra gyaloglás után végre hazaértünk, de még mindig nem nyugodtam meg. Rettegtem a gondolattól, hogy az éjszaka közepén beállítanak hozzám és elvisznek.

- Robert – szóltam, Ő pedig rám emelte tekintetét. – Ugye nem azért kísért el, hogy majd idehívja a katonáit és elvigyenek? – kérdeztem.

- Bátor kérdés, de a válaszom: Nem. Ha ezt akarnám, akkor maga már rég egy táborban lenne – mondta. – Most mennem kell. Jah, és Rebeka, ne csámborogjon egyedül, nem biztonságos.

- Csak egyedül tudok mászkálni – suttogtam magam elé, majd bementem a házba.

 

 

 

Este nyugtalanul forgolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni, mert folyton rá gondoltam.

<i>Vajon mit csinálhat most? Biztos békésen szunyókál az ágyában, mert neki nem kell attól tartania, hogy rátörnek a társai. Mennyivel könnyebb dolga van, mint nekem</i> - gondoltam, majd felültem az ágyikómban és körbe néztem a házon. <i>A családom nélkül olyan elhagyatott ez a ház</i> – gondoltam, és az ablakhoz sétáltam, majd kitekintettem rajta.

Felnéztem a csillagos égboltra, és azt kívántam, bárcsak én is csillag lennék, akkor békében élhetnék.

Egy alakot láttam közeledni a házhoz, én pedig ijedten buktam le, mielőtt észrevett volna.

<i>Rám találtak, uram isten!</i> - Visszakúsztam az ágyhoz, de ekkor a kilincs lassan lenyomódott, majd felemelkedett. Nem tudott bejönni. Már azt hittem, hogy feladja, de megjelent az ablakom előtt, mire én megugrottam ijedtemben és a takarómat magamhoz szorítottam. A katona ruhát viselő idegen testének körvonala ismerős volt, de nem tudtam gondolkozni, hogy vajon ki lehet, mert a félelem eluralkodott rajtam. <i> Remélem nem látott meg</i> - gondoltam. Ismét egy kilincs nyitására lettem figyelmes, ekkor már a félelemtől remegett az egész testem, és eszembe jutott, hogy a hátsó ajtót nem zártam be. Kinyílt az ajtó, és halottam lépteinek közeledését... <i>Mégis meglátott, most tényleg meghalok</i> - ahogy halálom egyre biztosabbá vált számomra, hirtelen  minden világos lett... <i>Ennyi lett volna? Meghaltam? Akkor miért remegek még mindig, és miért nem látom a szeretteimet? Anyu és a húgom talán még mindig élnek? De a többiek? Apu, nagypapa, nagymama, hol vagytok? Rám senki sem vár? </i>

 

Gondolataimból egy hang riasztott fel, ami az én nevemet ismételgette. Ekkor eszméltem rá, hogy a takaróm eltűnt a kezemből, és ahogy kinyitottam a szemem, egy katona testét fedeztem fel magam előtt.

- Rebeka, Rebeka, Rebeka!  - amikor megismertem, hirtelen a nyakába ugrottam.

- Úgy megijesztett Klein.

- Igen, tudom, és nagyon sajnálom - mondta szomorúan - De már mondtam, hogy szólítson Robertnek.

- Igen, mondta – néztem rá, Ő pedig engem bámult. Az arcunk nagyon közel volt egymáshoz, és úgy éreztem, hogy meg akar csókolni, én pedig zavaromban lehajtottam a fejem és elhúzódtam tőle. – Mit keres itt éjnek idején? – kérdeztem, mikor visszaültem az ágyamra. – Foglaljon helyet – mondtam, Robert pedig leült mellém. – Tehát? Nem mintha kérdőre akarnám vonni, csupán kíváncsi vagyok.

- Meg akartam nézni, hogy jól van-e.

- Hogy jól vagyok-e? – kérdeztem.

- Igen. Hat óra körül indultam magához, de mire ideértem beesteledett.

- Ennyire messze laknék? – mondtam ki hangosan a kérdésem, pedig nem akartam.

- Nem, de találkoztam az embereimmel, akik ezen a környéken haladtak el, ezért…

- Ezért gondolta, hogy talán… bajba kerültem?

- Igen. Mikor ideértem, már aludt – nézett rám.  – Nem akartam felkelteni.

- Nem keltett fel, mert nem is aludtam. – Kérdőn tekintett rám. – Nem tudtam aludni – vontam vállat.

- Nyugtalan?

- Nem tudom.

- Kicsit hideg van – állapította meg kis idő múlva, engem pedig kirázott a hideg. – Fázik?

- Nem – hazudtam, de Ő felállt és rám adta a kabátját. – Köszönöm.

- Szívesen – mosolygott. – Tudja, szeretném, ha visszaköltözne hozzám. – Teljesen ledöbbentem.

- Sosem laktam magánál. A fogja voltam.

- Tudom. Szeretném, ha hozzám költözne, hogy meg tudjam védeni.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, bajba sodorhatom.

- Nem aggódjon, elintézem. Szóval, mit gondol? – Nem tudtam mit felelni erre a kérdésére.

- Költözzek az ellenséghez?

- Egy baráthoz? – kérdezte.

- Egy baráthoz talán – mondtam, Ő pedig elmosolyodott. <i>Már a barátja vagyok?</i> - kérdeztem magamtól.

- Tehát igent mond?

- Igen, magához költözöm - <i>bár még magam sem tudom, hogy miért</i> - fejeztem be magamban a mondatot.

- Akkor holnap – állt fel.

- Várjon! - kaptam utána, visszanézett rám, én pedig elengedtem.

- Maradjon velem ma éjjel, csak amíg elalszom.

- Rendben – szólalt meg végül. Befeküdtem az ágyba, Ő pedig leült egy székre. – Jó éjszakát, Rebeka!

- Önnek is, Robert – mondtam, majd lehunytam a szemem és már aludtam is.

 

 

Mint mindennap, most is unatkoztam és  próbáltam magam lefoglalni, de nem ment, mert folyton Kleinre gondoltam.

Mit csinálhat most ebben a pillanatban, miközben én az ágyamon ülök és rá gondolok? – kérdeztem magamtól.

Ekkor kivágódott a bejárati ajtó, én pedig nagyot ugrottam ijedtemben. Négy katona jelent meg előttem, majd kettő megragadott a karomnál fogva és kiráncigáltak a házból, egy dzsip hátsó ülésére tuszkoltak, az oldalamhoz pedig fegyvert szorítottak.

Nagyon féltem és csak imádkozni tudtam, hogy Roberthez visznek, és talán Ő tud nekem segíteni.

 

Sajnos nem így történt, mert nem Kleinhez vittek, hanem egy szobába löktek be, mint az álmomba, engem pedig elfogott a rettegés.

Ahogy az álmomban is történt, egy katona jött be a szobába. Felém tartott és tudtam, hogy most válik valóra a rémálmom…

6. fejezet

2010. jan. 25. 15:47 - írta gicus15

Köszönöm a kommenteket lányok, remélem ez is tetszik majd.

Kommentároknak nagyon örülnék:D

puszi

Már egy hete voltam szabad, de úgy éreztem magam, mint egy szökött rab, aki bujkál a kopók elől.

Az élelmet jól beosztottam. Minden nap három harapást ettem a kifliből és néhány kortyot ittam a tejből, aztán mikor a tej elfogyott maradt a víz.

 

 

Minden egyes percben hiányérzetem volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mitől.

Hogy lefoglaljam magam újra és újra kitakarítottam a már tiszta házat, vagy olvastam azt az egy darab könyvet, ami megmaradt, de még arra sem tudtam koncentrálni, és nem értettem, hogy mitől lehet ez.

 

 

Egyre gyakrabban jártam ki a patakocskához, és merengtem az élet dolgain, de főleg az elmúlt napok eseményein.

Tulajdonképpen minden napom egyforma volt, én pedig nem szerettem egyedül lenni, de bele kellett törődnöm, mert ez volt a sorsom. Magányosan, család nélkül és félelemben kell leélnem a hátralévő életemet.

Komolyan fontolóra vettem már azt a lehetőséget is, hogy soha többé nem tűzöm a mellemre a Dávid csillagot. Aztán eszembe jutottak azok az ismerőseim, akik nem zsidók, és ők lehet, hogy feljelentének. Ugyanakkor lehet, hogy soha többé nem találkozom velük. Sokat morfondíroztam ezen.

 

 

Nem tudom, hogy meddig ülhettem a patak pártján, de úgy döntöttem, hogy járok egyet.

Így elindultam a város felé, közben pedig az erdőt pásztáztam.

Lassan haladtam az erdőben  és azt vettem észre, hogy semmit sem változott. Annak ellenére, hogy már régóta háború van ugyanolyan gyönyörű volt, mint eddig, vagyis inkább még szebb, mint volt.

Mindenhol gyönyörűbbnél- gyönyörűbb virágok pompáztak, és néha feltűnt a bokrok tövében egy-egy kisebb rágcsáló, amik ugyanilyen gyorsan el is tűntek a biztonságot rejtő avarban.

Felnéztem az égre. A nap a legmagasabb ponton állt, ami azt jelentette, hogy déli tizenkét óra van.

 

 

Lassan, de megérkeztem a városba. Az utcákon senki sem járt, és csak egy-egy katonát láttam, akik járőröztek.

Akárhány németet láttam, mindig egy valakit kerestem, de az illető nem volt köztük.

 

Egy kirakat mellett haladtam el, ahol az a könyv volt kitéve, mint amit Tőle kaptam. Bementem a boltba, és köszönés után nézelődni kezdtem.

Nagyon sok könyv megtetszett a tartalma miatt, de sajnos nem volt rá pénzem, ezért minden egyes darabot visszatettem a helyére.

- Segíthetek valamiben? – szólított a bolt vezető.

- Nem, köszönöm, csak nézelődöm.

- Értem. Ha szüksége lenne valamire, a pénztárnál megtalál – mosolygott, majd elment.

Igen, szükségem lenne valakikre, de Ők most nincsenek velem és nem is lesznek már… Soha.

Miközben a sorok között haladtam megakadt a szemem egy könyvön. Levettem a polcról, majd elolvastam a tartalmát.

Egy családról szólt, akik jóban-rosszban együtt vannak, de meghalnak a szülők és a két gyerek magára marad. A tizenkét éves Sally, és a tizenhét éves bátyja Kevin, akik megpróbálnak vigyázni egymásra a hatalmas Londonban az első világháború idején. Csakhogy Kevin szerelmes lesz egy lányba, így elhanyagolja a húgát, aki nagy bajba keveredik…

- Hűha, ez érdekesen hangzik, kár, hogy nincs rá pénzem – motyogtam magam elé, majd visszatettem a könyvet a helyére.

<i>Egyáltalán mit keresek itt, mikor egy vasam sincs? Nem baj, nézelődni csak lehet, nem?</i> - kérdeztem magamtól.

Ekkor megszólalt az ajtó felett lógó csengő, ami jelezte, hogy vásárló jött. Különösképp nem érdekelt, hogy ki az, pedig foglalkoztathatott volna. Mivel csönd volt a könyvesboltban, így hallottam mindent.

- Jó napot kívánok. Segíthetek valamiben? – kérdezte a boltos.

- Nem, köszönöm – szólalt meg az a hang, amit már egy hete nem hallottam. Kikukucskáltam a szekrény mögül, majd a pénztár felé néztem. Tényleg Ő volt, teljes életnagyságban, csakhogy megint úgy nézett ki, mint mikor legelőször találkoztunk.

Egy hetes borosta fedte az arcát, a fején sisak volt, a ruhája pedig piszkos. Pont akkor fordította felém a fejét, mikor az arcát fürkésztem, így egy másodperc erejéig találkozott a pillantásunk. Gyorsan visszabújtam a szekrény takarásába, és neki dőltem, közben pedig levegő után kapkodtam. Nem akartam vele találkozni, erre tessék. Most itt van, és lehet, hogy észre vett, sőt, biztos vagyok benne.

Lépteket hallottam közeledni. Elindultam az ellenkező irányba és a sorok között cikázva próbáltam Őt elkerülni.

Pont a T betűs sorra akartam lefordulni, mikor Ő is, de mielőtt észrevett volna megálltam és elbújtam. Nem mozdultam meg addig, amíg meg nem hallottam a lépteit. Arra tartott, amerre én is álltam, de egy ponton megtorpant, majd az ellenkező irányba indult. Kaptam az alkalmon és lábujjhegyen kifutottam az üzletből, s meg sem álltam két utcával lejjebbig.

<i>Remélem nem látta, hogy merre jövök és nem jön utánam</i> - gondoltam, majd körül néztem, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs az utcán, futásnak eredtem.

 

 

Már egy ideje futottam, mikor beleütköztem valakibe… vagyis valakikbe. Mikor felnéztem, három katona tornyosult felettem, engem pedig elfogott a rettegés.

- Annyira sajnálom, én nem láttam Önöket – suttogtam.

- Semmi baj kisasszony, de ha megkérdezhetem, ki elől menekül? – kérdezte az egyik.

- Senki elől – mondtam, majd feltápászkodtam a földről.

- Akkor miért fu…? - kezdte a következő kérdést, de valamin megakadt a szeme. Követtem a tekintetét, majd megláttam a csillagot. <i>Nem is tudtam, hogy rajtam van</i> - gondoltam, majd megfordultam, és futásnak eredtem, ahogy csak tudtam, de még hallottam, ahogy utánam kiáltanak.

- Jöjjön vissza hölgyem! – kiabálták, de én ügyet sem vetve rájuk szaladtam, majd lefordultam egy kis utcára és tovább rohantam. Hallottam, hogy rohannak utánam, de én berohantam egy ékszeres boltba és elbújtam, majd kikukucskáltam. Láttam, hogy az egyik parancsot ad a másiknak, majd szét szélednek. <i>Hát innen sem fogok egyhamar szabadulni</i> - gondoltam, majd leguggoltam a sarokba és arcomat a kezembe temettem és sírni kezdtem.

 

 

- Jól van hölgyem? – hallottam meg egy idősebb férfi hangot egy kis idő múlva. Felnéztem, és egy hosszú, őszes hajú, szemüveges férfit láttam magam előtt.

- Igen, minden rendben – hüppögtem.

- Miért sír? – nyújtottam felém a kezét, amit megfogtam a bácsi pedig felsegített.

- Nem tudom – szipogtam.

- Ok nélkül nem sír egy fiatal hölgy – mosolygott kedvesen.

- Kérdezhetek valamit? – tereltem el a témát a bajomról.

- Természetesen.

- Elmentek már a katonák a boltja elől? – tudakoltam, az öreg úr pedig kinézett a boltból.

- Igen, de miért kérdezi? Csak nem előlük menekül kisasszony?

- Nem, dehogyis, csupán nem szeretem a katonákat – feleltem, majd a kijárat felé vettem az irányt. – További szép napot! – köszöntem el, majd kiléptem a boltból, és miután körbe néztem elindultam. Szerencsére nem láttam egy német katonát sem, de még nem voltam teljesen nyugodt, hisz Klein is aggasztott.

<i>Lehet, hogy most egy egyszerű és kegyetlen katona volt, aki a kötelességét teljesíti, nem pedig az, aki olyan kedves volt, hogy kételkedtél volna abban, hogy Ő az ellenséged.</i>

Rájöttem, hogy miért volt minden egyes napon hiányérzetem. Ő hiányzott nekem, de nem tudtam, hogy miért. Klein volt az egyetlen ember, vagyis katona, aki nem bántott. Ő is magányos volt, mint én, és talán azért rabolt el, hogy ne legyen egyedül. Nekem ott volt a családom, de miközben elfogták őket, éreztem, hogy magam maradok. Ha nem állít meg, akkor már rég Abigélékkel lennék egy táborban.

Sokszor gondolkodtam rajta, hogy miért is mentett meg a rabságtól, bár mikor foglyul ejtett az is annak számított, de akinek könyvet vesznek és jót akarnak, az aligha van fogságban.

<i>Túl sokat agyalok ezen</i> - gondoltam, majd az erdő felé vettem az irányt.

 

 

Úgy döntöttem, hogy megállok a patakomnál. Annyira nyugodt és csendes volt, de leginkább azért szerettem, mert elfeledtette ezt a szörnyű háborút. Az erdőben semmi jelét nem lehetett látni, hogy "odakint" már hónapok óta emberek ezreit hurcolják táborokba, vagy épp lemészárolják őket. Mikor ott ültem, úgy éreztem, hogy minden rendben van, a családom otthon vár, és ez csak egy szörnyű rémálom. Ez az érzés hamar elszállt, csak néhány pillanatig tartott, aztán ráeszméltem, hogy ez a valóság, és amit a megérkezésemkor érzek, az az álom.

 

Hirtelen kúszott a fejembe a kékes zöld szempár, az az arc, és azok a védelmező karok, amik megnyugvást biztosítottak a rémálmom után. Sosem éreztem nagyobb biztonságban magam, mint akkor. Bár kívülről egy durva és erőszakos embert akart mutatni, de nekem megmutatta az igazi énjét. Egy kedves, másokkal igenis törődő embernek láttam, aki még jóképű is.

 

Még mindig gondolkoztam Rajta és az életen, mikor ágreccsenést hallottam a hátam mögül. Felpattantam a szikláról és a hang felé fordultam, miközben úgy éreztem, hogy a lábaim feladják a szolgálatot.

Mozgolódást láttam a bokorban és reméltem, hogy talán egy őz lesz, de mikor meghallottam a fegyver csörgést, biztos voltam benne, hogy nem állat…

5. fejezet

2010. jan. 21. 16:34 - írta gicus15

Itt az ígért rész:) Remélem tetszik majd. Kíváncsi vagyok a véleményetekre:)

puszi

 

Miközben lassan sétáltam vissza Robert házához, azon gondolkodtam, hogy vajon miért döntött úgy, hogy szabadon enged. Az tűnt a leginkább kézenfekvőnek, hogy talán azért, mert nem akarta, hogy ismét felkeltsem az éjszaka közepén.

Megőrültem? Vissza megyek, ahhoz az emberhez, aki miatt a családom a táborok egyikébe került?

És a válasz: Igen. Úgy éreztem, hogy rajta kívül nincs már senkim. Sosem szerettem egyedül lenni, és most lehet, hogy már csak én maradtam a Kreidl családból. Remélem tévedek.

 

 

Végre megérkeztem a házhoz vezető ösvényhez, így gyorsabban szedtem a lábaim, közben pedig füleltem, nehogy észrevegyenek.

Amint az erdő széléhez értem, elbújtam egy nagy fa törzse mögé, majd kikukucskáltam és mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sem lát, futni kezdtem. Mintha kergettek volna úgy rohantam, majd megálltam a bejáratnál és bekopogtam.

Nem kaptam választ, így lenyomtam a kilincset, de zárva volt. Úgy döntöttem, hogy keresek egy másik bejáratot. Körbefutottam a házat, de nem találtam, így kénytelen voltam az ablakon bemászni. Amint talpra érkeztem, megláttam a hatalmas kupit, ami még nem volt itt, mikor elmentem.

Lehet, hogy rájöttek, hogy engem rejteget, ezért elvitték? Vagy rosszabb. Hát, magára vessen – gondoltam, de legbelül rettegtem. Féltem, hogy valami baja esik. Kedves volt velem, most pedig megölhetik, miattam. – De, miért aggódom én egy német katona sorsáért? Mert párszor megjátszotta a kedvest, az udvariast, és végre hajlandó volt elengedni? Nem. Ő okozta magának a bajt… - Hirtelen eszembe jutott valami. – Mi van, ha keresnek engem?

Ekkor meghallottam egy kocsi motorját, majd néhány férfi hangját. Az egyik odaszólt valamit, megállt az ajtó előtt és behelyezte a kulcsot, majd elfordította a zárban. Féltem. A szívem örült tempóban verte a tam-tamot, de mikor megláttam Robert arcát megnyugodtam.

- Maga meg mit keres itt? – kérdezte, közben bezárta maga mögött az ajtót. – Megmondtam, hogy menjen el innen! – mondta kicsit mérgesen, de mielőtt bármit is szólhattam volna, megelőzött. – Ne mondjon semmit! Bújjon el ide, és ne jöjjön elő, amíg el nem mentünk – tuszkolt be a szekrénybe, majd keresni kezdett valamit, utána kiment a házból, és bezárta az ajtót.

 

 

Miután felbőgött a motor és hallottam, hogy elhajt a kocsi, kimásztam a szekrényből, majd körbe néztem a helyiségben. Mindenhol por és piszok, a szennyes ruhák pedig szanaszét hevertek a földön és az ágyon.

- Férfiak – tettem csípőre a kezem, majd kis fontolgatás után úgy döntöttem, hogy kitakarítom a házat. <i>Legalább nem unatkozom</i> – gondoltam.

 

Összeszedtem egy kupacba a szennyest, majd megigazítottam az ágyakat. Kerestem a házban egy lavór féleséget, és beletettem a ruhákat, majd az ágyra tettem őket.

Az asztalról elvettem a kancsót, majd  kimásztam az ablakon és futottam a patakig, ami az erdőben volt. Telemertem a kancsót, majd visszarohantam a házba.

Mikor szerencsésen letettem a földre a vizet és bemásztam az ablakon, kerestem egy tálat, amit félig megtöltöttem vízzel. Letéptem a ruhámból egy kis darabot, majd belemártottam az edénybe és elkezdtem letörölni a port, majd mikor ezzel végeztem, neki álltam a felmosásnak is, még a bútorokat is arrébb toltam, és alattuk is megtisztítottam a padlózatot. A megmaradt vízzel mosogattam el a használt tányérokat, edényeket, majd hónom alá csaptam a lavórt és miután sikeresen kimásztam az ablakon, elindultam a patakhoz.

 

Nem vagyok normális, egy katonára akarok mosni? Mi van, ha figyel valaki, és lelő, mikor nem figyelek? – kérdeztem magamtól. Féltem, de én csak mentem előre, semmivel sem törődve, majd megálltam a patak mellett. Körbe pásztáztam a környéket, majd leguggoltam és kivettem az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt.

 

Miközben mostam, hallgatóztam. Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen, így igyekeztem gyorsan végezni a munkával.

Biztos ki fog dobni. Az a hanglejtés, ahogy beszélt velem… Nem akarja, hogy a nyakán legyek, és én sem nagyon akarnék ezzel a férfival „élni”. Egyszerűen csak kitakarítok nála, majd tovább állok, aztán újra az lesz, ami eddig is volt, de most már egyedül, magányosan, a családom nélkül. Maradok a bujkálásnál és messziről elkerülöm az egykori munkahelyemet is.

 

 

Körülbelül két óra múlva végeztem a mosással, aztán visszaindultam a házba. Minél hamarabb el akartam tűnni, nehogy véletlenül Klein lelőjön, hogy a házában tartózkodom.

Nehezen, de sikerült bemásznom az ablakon a ruhákkal, majd kerestem egy hosszú madzagot és a szomszéd szobába kikötöttem, majd kiaggattam a ruhákat.

Épp kiléptem a helyiségből, mikor nyílt a bejárati ajtó és Robert lépett be rajta. Meglepett arccal bámult rám, én pedig félelmemben egy lépést hátráltam.

- Én… Én már itt sem vagyok – törtem meg a csendet, majd a bejárat felé vettem az irányt, de Ő elkapta a karomat és maga elé állított.

- Mit csinált? – kérdezte, és fejével a szobára mutatott. Erősen markolta a karomat, ami már kezdett fájni, de nem szóltam. – Mondja! – parancsolt rám.

- Én csak… Én… - nem fojtattam. Magával húzott a szobához, majd belépett a helyiségbe, de nem engedett el. Teljesen ledöbbent, amint meglátta a ruháit a madzagon. Ezt az arcát még nem láttam, és eddig nem is féltem tőle ennyire, mint most. Kékes zöld szemeivel rám nézett, majd lágy hangon megszólalt.

- Miért csinálta? – kérdezte, bizonyára nem akart megijeszteni, de volt egy olyan érzésem, hogy dühös.

- Én csak… Nem tudom. Unatkoztam – vallottam be.

- Unatkozott? – húzta fel az egyik szemöldökét.

- Igazából, beszélni akartam önnel, de már itt sem vagyok – mondtam, majd megfordultam és kifele vettem az irányt, de Ő megállított, és neki döntött a falnak.

- Ne menjen el!

- Bocsásson meg, talán nem kellett volna semmihez sem nyúlnom. Ha meg akar ölni, akkor tegye, de legyen gyors – mondtam, miközben még jobban hozzá simultam a falhoz, minél több teret hagyva kettőnk között.

- Nem fogom bántani – nézett mélyen a szemembe. Ekkor kopogtatást hallottunk, én pedig összerezzentem.

- Maradjon itt! – mondta, és eleresztett, majd kiment ajtót nyitni. Egyik katonája lehetett, hiszen németül beszélgettek, aztán bezáródott az ajtó, majd léptek zaját hallottam közeledni a szobához és nyílt az ajtó.

- Rebeka! – szólt Klein, én pedig felé fordítottam a tekintetemet. – Jöjjön – nyújtotta felém a kezét. <i>Túl udvarias. Nekem ez nem tetszik</i> - gondoltam, de azért megfogtam a kezét, Ő pedig kivezetett és leültetett az egyik ágyra.

- Nem maradhat itt – kezdte. – Veszélyben van, ha továbbra is itt marad.

- Maga szerint kint biztonságban leszek?

- Nos… - gondolkodott el. – Ha visszamegy az eddigi lakhelyükre, akkor ott biztonságban van, mivel arra nem fogják keresni, mert azon a helyen már jártak – mondta.

- Értem. Nem kell kidobnia, megyek én magamtól is, csak beszélni szerettem volna önnel, ez minden.

- Igen, és pontosan miről is? – tudakolta.

- Hogy… Hogy miért engedett el? Bár lehet, hogy most kaptam meg a választ – néztem rá.

- Ez is közrejátszik a dologban, de igazából azért engedtem el, mert rájöttem, hogy felesleges itt tartanom, ha nem tud semmit. Most a táborba kellene vinnem, de nem látom értelmét.

- Ezt most köszönjem meg?

- Igen. Ha az egyik emberem fogta volna el, akkor már rég… - nézett le a földre - … rég… Most menjen!

- De…

- Elkísérem az erdő széléig, úgy biztonságosabb – mondta, majd mindketten felálltunk és kiléptünk a házból.

Szótlanul haladtunk egymás mellett. Míg Klein a terepet figyelte, én magam elé bámultam, és hallgatóztam.

Amint elértük az erdő széléig, Robert megállt és én is vele együtt.

- Most senki sincs az erdőben, tehát nyugodtan hazamehet – szólalt meg.

- Nekem nincs otthonom – mondtam lehajtott fejjel, majd ott hagytam, és elindultam a rengetegbe.

 

 

Egész végig Roberten gondolkodtam.

<i>Miért akarná azt, hogy én biztonságban legyek. Biztos ez is valamilyen csapda, de nem érdekel, mert így legalább a húgomékhoz kerülök, már ha abba a táborba visznek, ahol Ők is vannak. Csak remélhetem, hogy nem futok össze valamelyik katonájával, mert nem szeretném, ha az álmom valóra válna.</i>

 

Kis idő múlva megálltam a patak mellett, és leültem egy kiálló sziklára. Levettem a cipőmet és a vízbe lógattam a lábamat. Kellemes érzés volt, ahogy a hideg víz simogatta, ellazultam közben. Nem tudom miért, de ez mindig meg tudott nyugtatni, jobban, mint az olvasás vagy a mosás. Gyakran jártam ki ide a háború előtt, de miután elkezdődött, úgy csökkent a látogatások száma is. Apukám dolgozott, anyukám beteg lett, én és a húgom pedig édesanyánkat ápoltuk. Miután apát elfogták, munkába álltam, ahol nem sokat dolgozhattam, mert mindig el kellett bújtatnia Ferencnek, akárhányszor egy német katona járt a bolt közelébe, én pedig nem akartam Őt bajba sodorni.

Egy idő után úgy gondoltam, ideje tovább indulni, így felvettem a lábbelim és „hazafelé” vettem az irányt.

 

 

Mikor megérkeztem, emlékek hadai lepték el az elmémet. A katonák, ahogy elhurcolják a húgomat és az édesanyámat, majd engem is elfognak.

Lassan haladtam előre, közben a környéket pásztáztam szemeimmel, és mikor megálltam a bejárat előtt, megláttam a rumlit, amit a németek hagytak maguk után.

Beljebb léptem a házba és körbe néztem. Az asztal és az ágy felborítva, a szekrény kikotorva, édesanyám gyógyszerei a földön hevertek. <i>Biztos kerestek valamit, csak nem találták meg.</i> - gondoltam.

Leguggoltam és felszedegettem, majd a dobozába tettem a tablettákat. Talpra állítottam az asztalt és a székeket, majd helyet foglaltam az egyiken, s bámultam magam elé.

<i>Nem fogom túl élni a háborút, de még ha sikerülne is, egyedül maradok. Erősnek kell lennem és, ha a sors azt akarja, hogy egy katona fegyvere által haljak meg, akkor én elfogadom a végzetem. Rég letettem már róla, hogy valaha is férjhez megyek, gyereket szülök és lesz egy családom.</i>

Ismét körbe néztem a házban és úgy döntöttem, hogy lepihenek egy kicsit. Nagy nehezen sikerült felállítanom az ágyat, majd leporoltam és lefeküdtem rá, hogy lassan, de biztosan álomba szenderüljek.

 

 

Másnap korán reggel már fent voltam és neki is láttam a takarításnak. Mindent a helyére tettem, visszapakoltam a szekrénybe a ruhákat, leporoltam a tárgyakat, majd elmentem vízért, hogy felmoshassak.

A munka közben igyekeztem nem nagy zajt csapni, nehogy meghalljon valaki. Még mindig féltem, hogy valaki rám talál, és volt egy olyan érzésem, hogy a takarítással próbáltam elterelni a gondolataimat.

 

Miközben újra lakhatóvá varázsoltam a házat, egyre jobban kezdtem éhes lenni. Rájöttem, hogy előzőnap és az nap sem ettem még semmit sem, így elkezdtem keresgélni a házban, hátha maradt még valami ennivaló. De sajnos nem találtam.

Elmentem vízért, majd mikor visszaértem, kerestem egy tiszta poharat és abból ittam.

Pár pohár után már nem is voltam éhes.

 

Amint végeztem minden egyéb teendőmmel, ledőltem az ágyra, és észre sem vettem, már aludtam is.

 

Másnap reggel bementem a városba, a maradék pénzemből vettem három kiflit és fél liter tejet. Majd elindultam haza. Ezt kellett beosztanom majdnem egy hétig de, hogy utána mi lesz, az kérdéses…?

4. fejezet

2010. jan. 18. 16:14 - írta gicus15

- Az édesanyám beteg, és ezt nagyon jól tudta!
- Én nem tudtam – mondta döbbent arccal.
- Ne hazudjon! Magának tudnia kellett, hogy a halálba küldi Őket, de még a kérdésemre nem válaszolt. Engem miért „mentett” meg? – kérdeztem, de Ő nem szólalt meg, csak nézett, majd feltápászkodott az ágyról és elém állt.
- Nekem most el kell mennem – mondta, majd leültetett az ágyamra.
- Miért tér ki a válaszadás elől?
- Sok a „miért”, nem gondolja? – kérdezett vissza.
- Csak azért, mert nem válaszol.
- Tudja mit? Adok magának egy könyvet és olvasson, amíg vissza nem jövök – tett le mellém egy régi könyvet.
- És az mikor lesz? – tudakoltam.
- Miért érdekli? – vigyorgott.
- Csak kérdeztem, hogyha belép azon az ajtón – mutattam a bejárat felé -, magához tudjam vágni ezt a könyvet – emeltem fel az említett tárgyat.
- Este körül érek haza, addig ossza be az ételt és a vizet – tett le mellém egy pohár vizet és egy vajas kenyeret.
- És, ha ki kell mennem? – kérdeztem, hátha meg tudom győzni.
- Akkor tartsa vissza! – mondta, azzal kilépett a házból. Mocskos disznó!
Ha lehetett, még dühösebb voltam, mint eddig, és ez elnyomta a szomorúságom, ami fél órával később visszatért.
Először az édesapám, most pedig az anyukám és a húgom, én pedig… én pedig fogja vagyok egy német katonának, aki bármikor végezhet velem. Félek is és nem is. Mi van, ha… ha meg akar majd… Inkább nem is gondolok rá, csak rosszul leszek tőle – gondoltam, majd a kezembe vettem a kapott könyvet és olvasgatni kezdtem.
Mire számítottam? Szerelmes regényre? Egy tipikus háborús könyv volt, semmi szerelem, vagy romantika, csak csupa hideg, rideg dolog, amit egyáltalán nem szerettem, de  kénytelen voltam ezt olvasgatni, mert unatkoztam.


Nem is volt annyira rossz a könyv, sőt, ahogy elolvastam az első száz oldalt, megtetszett. Arról szólt, hogy, hogy próbáltak összetartani az emberek és, hogy hová menekültek a háború elől. Valahogy át tudtam érezni a helyzetüket.


Már csak egy oldal volt hátra a könyvből, mikor eltűnt a szemem elől.
- Adja vissza! – kaptam utána.
- Tudtommal ez az én könyvem – mondta, majd leült mellém.
- Már csak egy oldal van, azután visszakapja – érveltem. Sóhajtott, majd átnyújtotta nekem a könyvet. Gyorsan elolvastam, ami még hátra volt a könyvből, majd letettem közénk.
- Parancsoljon, most már a magáé.
- Látom, tetszett önnek.
- Nem, de ha már elkezdtem, akkor be is fejezem.
- Tehát, feleslegesen törtem magam – gondolkodott el.
- Ezt, hogy értsem? – kérdeztem, mire felállt mellőlem, és a táskájához ment, ami a küszöb mellett volt. Nem is tudtam, hogy táskát is vitt magával - gondoltam. Visszasétált hozzám, majd az ölembe tett egy szerelmes regényt.
- Ezt önnek vettem.
- Miért? – kérdeztem tetetett közönnyel.
- Mivel nő, úgy gondoltam, ez jobban leköti, mint a háborús könyvek.
- Mert nő vagyok? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Nem úgy értettem. - Dehogyisnem!
- Miért vette meg? Azon kívül, hogy nő vagyok – mondtam, majd a falnak döntöttem a hátam.
- Kérem, ne haragudjon. Tényleg nem úgy értettem, de nem sok nőt érdekel, a háborúról szóló könyvek.
- Nem haragszom – mondtam karba font kezekkel. – Miért viselkedik így velem? – kérdeztem kis idő múlva. Kérdőn nézett rám. – Miért ilyen… „kedves”? – rajzoltam macskakörmöt a levegőbe.
- Talán ezt akarja? – kérdezte, majd közelebb hajolt és a nyakamat kezdte el csókolgatni. Ellöktem magamtól, Ő pedig visszaült a helyére.
- Nem – húztam össze magam.
- Én nem szeretem az erőszakot, ám ha nincs más választásom, vonakodva, de megteszem.
- Akkor miért állt katonának?
- Mert… Ne faggasson!
- Rendben. Akkor, engedjen el!
- Nem tehetem.
- Úgy értem, hogy vegye le rólam ezt a… ezt a bilincset. Ha itt van, úgysem tudok megszökni, bár felesleges lenne a próbálkozásom, nemde?
- Valóban.
- Mi szüksége van rám? – kérdeztem pár perc múlva.
- Túl sokat kérdez hölgyem.
- Csak kíváncsi vagyok – feleltem.
- Talán segíthet nekem – szólalt meg kis gondolkodás után.
- Miben? Én nem tudok semmiben sem segíteni.
- Nem hiszek önnek – ült közelebb.
- Akkor ne tegye - vontam vállat. Félnem kellett volna, de nem tudtam, mert a dühöm erősebb volt.
- Információkat akarok!
- Nem tudok semmit sem.
- Ne hazudjon nekem! – hajolt az arcomhoz, miközben kezeivel két oldalamon támaszkodott meg. Mérgesnek látszott.
- Ne… Nem hazudok – szóltam el-elfúló hangon, majd nyeltem egy nagyot. Kékes zöld szemei dühtől csillogtak, én pedig attól tartottam, hogy megkésel.
- Aludjon! – parancsolta, közben feltápászkodott rólam és elfújta a gyertyát, majd lefeküdt az ágyára és a fal felé fordult. Nem értettem a viselkedését. Az előbb információkat akar megtudni, most meg aludjak.
- Mit képzel, ki maga? – álltam fel az ágyról.
- Német katona, aki bármikor lepuffanthatja – fordult felém.
- Akkor már rég megtette volna.
- Talán van valami célom önnel, nem gondolja? Most pedig feküdjön le, holnap nem maga kel korán.
- Forduljon föl! – Hallottam, ahogy kikel az ágyból, majd kezeit megéreztem a derekamon.
- Ne hozzon ki a sodromból, mert nem akarom bántani – suttogta a fülembe, de már nyugodtabb volt a hangja. Lefektetett az ágyra, majd betakart, ami furcsa volt, mivel rab voltam. Egy ilyen katonának kínoznia kéne – nem mintha arra vágytam volna, de ezt gondolná az ember, ha már foglyul ejtették -, ehelyett könyvet vesz, és úgymond, jót akar nekem. Félnem kellett volna tőle, de nem féltem. Mit akarhat tőlem? Nem bánt, ami eléggé furcsa - gondoltam.
- Most aludjon, kérem – mondta, majd visszament az ágyához és lefeküdt. Bele sem telt öt percbe, már aludt is.  Egész éjjel Kleinen gondolkodtam, de semmire sem jutottam.
Az tény, hogy gyorsak a hangulatváltozásai és, hogy látszólag nem akar sem megerőszakolni, sem pedig megkínozni, de akkor, mit akarhat tőlem? Miközben ezen gondolkoztam, észre sem vettem, elaludtam.
Álmomban ismét a családommal voltam, de ezúttal valami más volt.
Hirtelen törtek ránk a németek és hurcolták el édesapámat. Pár katona maradt, akik felgyújtották a házunkat, minket nőket pedig elvittek egy házikóba és külön szobába - szó szerint- bedobtak minket.
Édesanyám és húgom sikolyait hallottam, miközben egy férfi lépett be hozzám.
Németül beszélt hozzám, így nem értettem, viszont a húgomat annál inkább.
Folyton anyukámat és engem hívott, hogy segítsünk neki, mert fáj, amit vele tesznek.
Édesanyám hangját hallottam, ahogy tiltakozik, de nem járt sikerrel. Ismét felsikoltott a húgom. Tudtam, hogy mit tesznek a hasonló korú, fiatal lányokkal, az ilyen mocskok. Megbecstelenítik, és ha ellenkeznek, akkor még meg is verik őket.
Az a férfi, aki előttem állt, ugyancsak arra készült, de én nem hagytam magam. Mikor belemarkolt a hajamba és undorító módon megcsókolt, beletérdeltem a leggyengébb pontjába, s megpróbáltam kiszaladni, de az ajtóban megtorpantam. Két magas férfi tornyosult felettem és visszataszigáltam a helyiségbe, majd bezárták maguk mögött az ajtót.
A derekam körül erős szorítást éreztem, majd egy nyálas szájat a nyakamnál. A másik két férfi letépte rólam a ruhát, és rám vetették magukat.
A fájdalom elviselhetetlen volt, amit okoztak. Felsikoltottam, mikor az egyik erősen megmarkolta a mellem. Automatikusan belérúgtam, de mintha meg sem érezte volna.
A húgom újabb sikolyát hallottam, ekkor már patakokban záporoztak a könnyeim.
Teljesen tehetetlen voltam. Három férfi egy védtelen nő ellen. Bizonyára élvezték a szenvedésem sikolyait, mert akárhányszor fájdalmat okoztak, nevettek és nevettek.
- Ne! Ne! Ne! Engedjenek el! Ne! – kiabáltam, de nem értették.


- Rebeka! Rebeka, ébredjen föl! Rebeka! – hallottam az ismerős hangot valahonnan távolról, majd egyre közelebbről és közelebbről.
- Rebeka, ébredjen föl! Csak álom! – rázogatott valaki. Kinyitottam a szemeim és Klein fáradt arcával találtam szembe magam, de ösztönösen cselekedtem. Felpofoztam, majd a falnak préseltem magam.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltem – mondta, miközben az arcát dörzsölte, azon a helyen, ahol megütöttem.
- Sa… Sa… Sajnálom – hajtottam le a fejem. – Én… azt hittem, hogy… - ekkor eleredtek a könnyeim, és Kleinnel nem törődve bőgni kezdtem. Közelebb jött hozzám, de én még távolabb próbáltam húzódni.
- Kérem, ne bántson! – sírtam.
- Nem fogom bántani – mondta, majd felém nyújtotta a kezét. – Rebeka, kérem, ne féljen tőlem – szólt lágy hangon, de a kezét még mindig nem húzta vissza.
Valahogy megbíztam benne, de még mindig nem hittem el, hogy ilyen lenne egy katona, ám ez most nem is számított igazán. Elfogadtam a felém nyújtott kezét, magához vont és ringatni kezdett, én pedig zokogtam. A hátamat simogatta és próbált megnyugtatni, ami sikerült is neki, mert körülbelül fél óra múlva már aludtam, de nem álmodtam semmit sem.


Másnap reggel kisírt szemekkel keltem. Mindenre emlékeztem, ami éjjel történt és miután megdörzsöltem a szemem, körbe néztem a helyiségben.
Senki sem volt bent rajtam kívül. Kezdtem azt hinni, hogy egyedül vagyok a házban, de aztán léptek hangját hallottam, majd Klein lépett be a szobába.
- Hogy érzi magát? – kérdezte, mikor meglátta, hogy fent vagyok.
- Nem tudom megmondani – hajtottam le a fejem. – Sajnálom, hogy felébresztettem – szólaltam meg kis idő múlva.
- Semmi baj. Mit álmodott, ha szabad megkérdeznem.
- Nem szeretnék róla beszélni – mondtam, de nem néztem a szemébe.
- Ahogy akarja, nem kell róla beszélnie, csak megkérdeztem – szólt, majd tovább készülődött. Talán el kellene mondanom neki. Felébresztettem az éjszaka közepén… ugyanakkor a társaival álmodtam. Nem mondom el - döntöttem el. Ekkor eltűnt rólam a bilincs. Felnéztem Robertre, aki az asztalra helyezte a karperecet, majd felém fordult, én pedig kérdőn néztem rá.
- Szabad – jelentette ki.
- De… nem a… - Ám Ő a szavamba vágott.
- Menjen, mielőtt meggondolom magam – mondta, én pedig felálltam az ágyról és kiléptem a házból, majd befutottam az erdőbe, s csak futottam és futottam, végül megálltam pihenni. Leültem egy kidőlt fatörzsére és kifújtam magam.
Vajon miért engedett el? Tegnap még információkat akart kiszedni belőlem, most meg elenged. Nem mintha valami bajom lenne vele, de furcsa. Talán rájött, hogy nem tudok neki semmiben sem segíteni – gondoltam. – Meg kell tudnom – álltam fel, majd visszasétáltam a házhoz.

3. fejezet

2010. jan. 17. 18:33 - írta gicus15

- Azt ajánlom, hogy maradj csendben, különben visszajönnek – szólt, engem pedig elfogott a rettegés.  Most már tényleg végem van. Mindnyájunkat elhurcolják, ráadásul beteg édesanyámnak nem fog jót tenni a tábor. - Féltem, sőt, rettegtem. Az elmúlt két hét folyamán, egyszer sem találtak ránk, de most mégis sikerült. Eddig is menekültünk, mint az űzött vad, egyik helyről a másikra költöztünk, egyik házból a másikba, de eddig mindig sikerült megelőznünk őket.
- Most elengedlek, de csak akkor, ha nem szaladsz el – mondta, mire csak bólintottam. Nem értem volna vele semmit sem, ha elfutok, mert vagy lelő, mint egy oroszlánt, vagy utánam szalad, és elkap, amit nem nehéz, hisz nem tudok gyorsan futni. Így kénytelen voltam beleegyezni.
- Gyere – ragadta meg a kezem, majd húzni kezdett. – Ne szólalj meg, és csináld azt, amit mondok! – utasított, én pedig még jobban rettegni kezdtem. Mit akarhat tőlem ez a férfi? Miért nem adott fel a társainak? Talán maga ráncigál el a táborba - gondoltam.
- Hova visz?
- Azt mondtam maradj csendben, ha nem akarod, hogy a táborok egyikébe vigyelek – morgott, majd tovább haladtunk az erdőben.


Ezer és ezer gondolat járt a fejemben, de leginkább az előttem haladó katona körül keringtek.
Félelmetesnek félelmetes volt, mert sapka volt a fején és  körülbelül négy napi borosta fedte az arcát, ráadásul piszkos volt. Ezért sem akartam nagyon a társaságában lenni.
Most minden romba dőlt. Az összes családtagom a koncentrációs táborban van, engem pedig egy katona ejtett foglyul, ráadásul meg sem szólalhatok, különben végez velem, bár… ezt nem mondta, de biztos, hogy erre akart utalni az a bizonyos táboros mondata.
Hirtelen megbotlottam egy fa gyökerében és hasra vágódtam volna, ha ő nem kap el.
Mikor tovább haladtunk, kiértünk egy mező féleségre, ahol elhagyatott házak voltak. Elindultunk az egyik felé, majd „finoman” belökött a házba.
- Áú!
- Bocsánat, nem akartam – sietett mellém, hogy talpra állítson, de én elrántottam a kezem. Persze, nem akarta - gondoltam.
- Mit akar tőlem és hol vagyunk? - kérdeztem, miközben dühömmel próbáltam leplezni a félelmemet.
- Itt lakom, és nyugodj meg, nem foglak bántani – mondta.
- Maga engem csak ne tegezzen, nem engedtem meg, és nem hiszek magának! – kiabáltam, de Ő befogta a számat.
- Shh! Nem akarjuk, hogy bárki is meghalljon minket, igaz? Higgye el, hogy nem akarom bántani. Inkább hálásnak kéne lenni, amiért megmentettem – mondta.
- Mitől? – vettem el kezét a szám elől.
- Hogy haláltáborokba jusson, mint a családja.
- Inkább lennék ott, mint itt - mondtam, majd felálltam, és hátrább léptem. – Ráadásul még a nevét sem tudom.
- Ó, bocsásson meg, hogy nem mutatkoztam be. Robert Klein a nevem, és önnek?
- Rebeka Kreidl.
- Szép neve van – mosolygott.
- Ezzel nem segít magán – szóltam közömbösen, de még mindig féltem. El kell szöknöm, még ma éjjel - terveztem el.
- Mivel? – nézett rám kérdőn.
- Mindegy, nem fontos.
- Ahogy akarja, de ha most nem veszi zokon, még rengeteg dolgom van – fogta meg a kezem, és leültetett az ágyra. Előhalászott valamit egy fiókból, majd a csuklómra tette, és az ágy háttámlához rögzítette.
- Kiköt, mint egy kutyát?
- Nem akarom, hogy elszökjön – mondta, majd ott hagyott a házban.


Miután elment, megpróbáltam kiszabadítani magam, de nem ment, mivel a bilincs erősebb volt nálam. Dühös voltam és féltem.
Körülbelül két óra próbálkozás után feladtam. Nem volt a közelemben semmilyen éles tárgy, amivel kitudtam volna nyitni a zárát, így nekidőltem az ágy háttámlájának és körbe néztem a helyiségben.
A ház falai fehérek voltak, amin néhány törött kép lógott, az ablakokhoz pedig egy-egy tört fehér függöny tartozott. A földet világosbarna padlózat borította, amit egy hatalmas szőnyeg fedett be.
A helyiségben még egy ágy volt az enyémen kívül, ami mellett egy szekrény állt. A szoba közepén az asztal körül, két szék volt található.
A másik ágy, az enyémmel szemben volt, amin egy hátizsák hevert, de sajnos nem tudtam elérni.
<i>Ahhoz képest, hogy egy férfi lakik itt, elég tiszta a ház</i> – gondoltam.
Nem nagyon volt bútor, de épp elég ahhoz, hogy rendben tárolhassa a holmijait.


Minden egyes percben arra vártam, hogy belépjen egy katona, fegyverrel a kezében és elhurcoljon.
De nem jött.
Aggódtam az édesanyámért és a kis húgomért, akik lehet, hogy már nem is élnek.
<i>Amint megérkezik Klein, megkérdezem, hogy honnan tudta, merre lakom</i> – döntöttem el.


Besötétedett, és kezdtem megnyugodni, hogy nem fognak rám törni a németek, bár kicsit féltem a sötétben, mivel egy gyertya sem volt meggyújtva. Ebben a házban nem is tudtam volna villanyt kapcsolni, egyrészt, mert meg voltam bilincselve, másrészt pedig, nem szerettem volna lebukni.
Összekuporodtam az ágyon, majd gondolkodni kezdtem.
Lehetséges, hogy az anyukám és a húgom már meghaltak - ahogy ez eszembe jutott azonnal eleredtek a könnyeim, ahogy elképzeltem az élettelen testüket a földön, én pedig sehogy sem tudom már megmenteni Őket. Miért nem hagyta, hogy engem is elvigyenek? Most velük kéne lennem, nem pedig itt, ahol minden egyes percben, arra várok, hogy betoppanjon a halál.


Elfáradtam, így úgy döntöttem, hogy megpróbálok elaludni, de nem nagyon ment, mert még mindig féltem és úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen biztonságban, főleg egy német katona otthonában.
Talán pár óra múlva lecsukódtak a szemeim és mély álomba szenderültem.

Álmomban újra a családommal voltam. Sem háború, sem megszállás nem volt, helyette otthon ültünk a meghitt családi körben, ami mindig is volt.
Szép álom volt.


Másnap reggel motoszkálásra keltem. Lassan nyitottam ki a szemem és próbáltam behatárolni, hol is vagyok pontosan. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig abban a házban vagyok, ahol tegnap voltam.
- Látom felkelt – hallottam meg Klein hangját. – Kér enni valamit? – kérdezte, én pedig felé fordultam, majd ledöbbentem. Nem az a katona volt, aki előző nap. Ez a férfi meg volt borotválkozva és mosakodva, ráadásul tiszta ruhát viselt. Rövid, barna haja megfésülve, egyenletesen oszlott el a fején és kékes zöld szemei engem fürkésztek.
- Kér valamit enni? – tette fel újra a kérdést. Roppant jóképűnek találtam, de egy kicsit még most is féltem tőle.
- Inkább ki szeretnék menni – találtam meg végre a hangom.
- Sajnálom, de ezt nem engedhetem meg.
- Maga félre értett engem. Úgy értem, hogy ki KELL mennem – nyomtam meg a „kell” szavacskát. Gondolkozó fejet vágott, majd felismerés ült ki az arcára.
- Ó, vagy úgy.
- Igen, ha megkérhetném, levenné rólam ezt a bilincset? Nehezen menne ágyhoz kötözött kézzel – mondtam.
- Azt nem vehetem le, különben elszökik.
- Mr. Klein, a szökés most a legkisebb problémám. Higgye el, nem fogok megszökni – néztem rá határozottan, Ő pedig elgondolkodva méregetett engem. – Ha lehet, a mai nap folyamán eldöntené, kérem, mert sürgős az ügy.
- Ó, persze – mondta, majd a hátizsákjához ment és kivett belőle egy kötelet.
- Az miért kell? – tudakoltam.
- Majd meglátja – mondta és a bilincs azon részét, amelyik az ágyhoz kötött, kikapcsolta, majd vissza be, s átdugta rajta a kötelet, majd megkötötte.
- Mehetünk – szólalt meg.
- Tessék? Ugye nem gondolja komolyan, hogy velem jön? – kérdeztem döbbenten.
- De. Nyugodjon meg, nem fogok leselkedni, azért a kötél – mondta, majd felállított és kivezetett.


Miután elintéztem a reggeli szükségletemet, visszamentünk a házba, leültem az ágyra, Ő pedig újra megbilincselt.
- Erre semmi szükség, nem fogok megszökni – próbáltam meggyőzni.
- Sajnálom, de nem.
- Akkor feleljen egy kérdésemre.
- Hallgatom.
- Honnan tudta, merre lakom? – kérdeztem, mire lefagyott.
- Követtem.
- Mikor? – tudakoltam félve a válaszától.
- Már aznap, amikor találkoztunk – felelte. Ekkor összeállt a kép.
- Miért? – suttogtam.
- Nem tudom.
- Ne hazudjon nekem! Most már átlátom a helyzetet. Csak maga tudta, hol lakom és jött rá, hogy zsidó vagyok, így megmondta az embereinek, hogy menjenek a házba! Miért?!
- Mert…
- Mert?
- Nem mondhatom el! – ült le a velem szemben lévő ágyra.
- Maga miatt került a családom az egyik táborba, ahol meg fognak halni! Árulja el, engem miért nem vitt oda? – álltam fel és közelebb akartam lépni, de a bilincs nem engedett. – Nem tudja, mit tett ezzel! – gyűltek könnyek a szemeimbe.
- Mit? – kérdezte, én pedig filóztam rajta, hogy elmondjam-e neki, vagy sem.

 

Köszönöm lányok a kommentárt:D Örülök, hogy tetszik:D Remélem ez is tetszett:D

puszi

2. fejezet

2010. jan. 17. 16:36 - írta gicus15

- Várjon! – fordított maga felé. Az a katona volt, akivel előző nap találkoztam. Lenézett a kabátomra, ahonnan kicsit kilátszott a csillagom egyik ága, Ő pedig döbbent arccal nézett rám. Végem van!
- Nem magával találkoztam tegnap? – kérdezte, és a meglepettség helyett egy mosoly terült el az arcán.
- Nem hiszem – hazudtam, majd tovább indultam volna, ha nem áll az utamba.
- De, maga volt az. Hazakísérhetem? – mosolygott.
- Köszönöm, de nincs rá szükségem. Egyébként sem hazafelé tartok – mondtam. Ostoba Rebeka, ostoba! - szidtam magam.
- Akkor magával tarthatok, bármerre is megy? – kérdezte. Féltem, hogyha nemet mondok, akkor pórul járhatok.
- Ha szeretne – egyeztem bele, majd mindketten elindultunk a munkahelyemre.


Egész úton fél szemmel a katonát bámultam, aki egy szót sem szólt, csak némán ballagott mellettem, de hirtelen megtorpant.
Nem értettem a reakcióját.
- Menjen tovább! – utasított, én pedig engedelmeskedtem neki. Végül is, minél hamarabb meg akartam szabadulni tőle.
Szinte futottam a munkahelyemre, majd mikor megérkeztem, bezártam magam mögött az ajtót, és kinéztem a bolt ablakán.
Az ismeretlen férfi azzal a három katona társával beszélgetett, akikkel az előző nap találkoztam, majd elővett a kabátja zsebéből egy papírt. Próbáltam kivenni, hogy mi lehet az, és csak akkor jöttem rá, hogy egy térképet szorongat a kezében, mikor pont a bolt felé tartotta azt. Ez tartott egy fél percig, mert az egyik katona eltakarta a „kilátást” azzal, hogy a férfi mellé állt. Az ismeretlen lehetett a parancsnok vagy főnök, mert magyarázott valamit, majd odaadta nekik a térképet és elküldte őket, aztán engem kezdett keresni, de nem talált, így utánuk ment.
- Rebeka! Te meg mit keresel itt?! – förmedt rám Ferenc, a főnököm. Ijedten fordultam felé, majd elé sétáltam. – Ugye nem keveredtél bajba? – kérdezte aggódó tekintettel.
- Remélem, hogy nem.
- Ezt meg, hogy értsem?
- Az előbb egy… német katonával jöttem ide – feleltem.
- Hogy mi?!
- Nyugodj meg, nem kísért el ide csak egy darabon. Nem tudja a nevemet sem, és azt sem, hogy hol dolgozom…tam.
- Mi van, ha követett vagy látta, hogy idejöttél? – tudakolta, a hangja tele volt félelemmel.
- Akkor azt hiszi, hogy csak vásárolni jöttem be, ami igaz is. Ferenc, kaphatnék egy kis kenyeret és tejet?
- Természetesen – mondta, majd elém hozott egy félkiló kenyeret és egy liter tejet.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.
- Ez a legkevesebb.
- Tudod, nem szeretném, ha miattam bajba kerülnél.
- Drágám, nem fogok bajba kerülni, és soha senki nem fogja megtudni, hogy hol laktok – mosolygott.
- Azt még te sem tudod.
- Megint elköltöztetek? – kérdezte meglepett arccal.
- Hisz mondtam, hogy gyakran kell váltanunk lakhelyet… miattuk – böktem a bolt előtt el-elhaladó katonákra.
- Megértelek. Engem sosem zavart, hogy zsidó vagy, mert nem az számít, hogy mit vallasz, hanem, hogy milyen ember vagy – ölelt meg.
- Köszönöm – viszonoztam ölelését.
- Édesanyád hogy van? – húzódott el.
- Sajnos nem javult az állapota – hajtottam le a fejem.
- Sajnálom – tette kezét a vállamra. Bólintottam.
- Most mennem kell, köszönöm Ferenc – mosolyogtam, majd elköszöntünk egymástól, én pedig hazafelé vettem az irányt.



Igyekeztem kerülőúton menni, hogy ne kövessenek. Mikor már csak tíz utcányira voltam az erdőtől, megint belé botlottam.
- Ó, elnézést! – szólt. – Maga az? – kérdezte mosolyogva.
- Ne is tagadja! Maga követ engem – mondtam.
- Én? Ugyan már, miért követném?
- Akkor tegyen meg egy szívességet. Hagyjon békén, és menjen, felügyelje a katonáit!  - szóltam mérgesen, majd tovább folytattam az utamat.


Rettegtem, hogy esetleg magamra haragítottam a katonát és követ, de reménykedtem benne, hogy tévedek.

Az erdőben jártam, mikor pár méterről elmosódott férfialakokat vettem észre. Egyből elrejtőztem egy bokor mögé, és onnan kukucskáltam ki.
Az a három férfi volt, akikkel az ismeretlen férfi beszélt, aki követett, csakhogy volt ott még egy.
Az egyik megszólalt. Nem értettem, hogy mit mond, mert németül beszélt, de mint kiderült, csak az az egy.
- Azt mondta, hogy erre kell jönnünk, nem? – kérdezte a rövid fekete hajú.
- De, és ha minden igaz, hamarosan odaérünk – felelte a rövid szőke. Ekkor, aki németül beszélt, megszólalt és motyogott valamit, mire a „barátja” felmordult.
- Mi az? – kérdezte a szöszi.
- Rupert azt kérdi, hogy miért beszélünk magyarul – fordította le a harmadik katona.
- Mondd, hogy azért, mert tanulgatnunk kell. Ő is tegye azt, mert így sosem fog egy magyar polgárral sem kijönni, nem mintha szükség lenne rá, de talán elő is léptethetnek minket ezáltal – mondta a fekete hajú férfi, mire a másik lefordította. Erre megint megszólalt.
- Mi van, ha Hitler megtudja? – kérdezték a nevében.
- Nem fogja, ha nem fecseged el valakinek. – Most valami csúnyát mondhatod Rupert, mert felmordult a szőke hajú katona.
- Na, most már elég legyen! Rendben, beszéljünk a saját nyelvünkön, de ha még egyszer egy rossz szót hallok tőled...
- Elég, barátom! – szólt rá a fekete hajú.
- Jó, jó! Inkább menjünk tovább – mondta ingerülten, majd mindannyian elindultak.
Szóval mindegyik katona tud magyarul, de akkor miért csak Ő szólt hozzám? Most már biztos, hogy Ő a parancsnokuk.

Miután előbújtam a bokor mögül, óvatos és körültekintő voltam, nehogy észrevegyenek a német katonák.

Szerencsére elkerültem Őket, legalábbis azt hittem, amíg haza nem érkeztem.
Épp léptem volna ki az erdőből, mikor megpillantottam a húgomat és az édesanyámat, akiket egy-egy katona fogott le.
Nem, ez nem lehet!
Megbújtam egy fa mögött és onnan néztem Őket.
- Tényleg itt voltak, de honnan tudta? – kérdezte a fekete hajú férfi.
- Gordon! Rupert épp most mondta, hogy…
- Tudom, tudom! Na, menjünk, csak ketten voltak – mondta, majd elindultak.
Utánuk akartam menni, de ekkor egy kéz befogta a szám és szorosan magához szorított.
- Azt ajánlom, hogy maradj csendben, különben visszajönnek – szólt, engem pedig elfogott a rettegés…

 

Remélem tetszett a rész, és kapok sok-sok kommentárt:$(*pirul*):)

puszi

agnes_h93@freemail.hu

1. fejezet

2010. jan. 17. 12:45 - írta gicus15

Már két hete bujkáltunk az édesanyámmal - aki nagyon beteg volt - és a húgommal.
Egy házban laktunk az erdőtől nem messze, bár kicsit romos volt a házikó, de tökéletesen megfelelt arra a kis időre, amíg ott tartózkodtunk.
Két-három napnál nem tölthettünk több időt egy helyen, mert a német katonák mindenhol ott voltak.
Ez nem tett jót édesanyámnak, a sok „vándorlás” a lakhelyek között, így mindig „őrszemet” álltam.
A húgom, bár még csak tíz éves volt, segített anyukánk ápolásában.
Féltem. Féltem, hogyha megtalálnak minket, rosszabbodik az állapota, és talán már olyan beteg lesz, hogy… hogy elhagy minket.
Mi van, ha megölnek minket, mert nem vonultunk a koncentrációs táborokba, hanem megszöktünk?
Bár, már találkoztam pár német katonával, de mivel levettem magamról a Dávid csillagot, amit még 1939. márciusában hirdettek ki, a második zsidótörvény értelmében, így nem jöttek rá, hogy ki is vagyok.
Hogy mi volt az első zsidótörvény? Hát ez volt. Korlátozták a zsidók számarányát az értelmiségi pályákon és az egyetemen.
Volt harmadik zsidótörvény is, ami megtiltotta a házasságot zsidók és nem zsidók között.
Ez engem nem érintett, mivel egyáltalán nem voltam szerelmes, habár már volt barátom, de Vele még az eljegyzésig sem jutottunk el, nem hogy a házasságig.
- Abigél, most el kell mennem, addig vigyázz anyára – guggoltam húgom elé.
- Rendben – bólintott, én pedig egy puszit nyomtam a homlokára, majd felkaptam a táskám és elhagytam a házat.



Mindig nekem kellett elmennem ennivalóért, mert a húgomra nem bízhattam, ahhoz túl fiatal volt. Ha bármi baja esne, azt sosem bocsátanám meg magamnak.
Tehát kimentem az erdőbe, majd átvágtam rajta, szerencsére nem volt annyira nagy, így hamar kiértem belőle, majd a város felé vettem az irányt.


Nem volt túl sok pénzünk, így abból éltünk, amit találtunk. Pár nap rejtőzködés után találtam egy munkahelyet, ahol tudtam dolgozni. Csak kevéske pénzt kaptam, de abból láttam el magunkat és mikor már nem volt, akkor gyűjtögettem. Igazi őskor.


Épp abba az utcába fordultam volna be, ahol dolgoztam, mikor négy katonába ütköztem.
Németül beszéltek, én pedig nem értettem belőle egy mukkot sem.
Féltem, hogy észreveszik a Dávid csillagom, amit – én bolond – rajta hagytam tegnap este a ruhámon. Annyi eszem volt, hogy felvettem egy kabátot, ami takarta, így azt hitték, hogy simán csak egy magyar polgár vagyok, mert a csillag nélkül nem tudták, hogy zsidó is.
- Bocsánat – mondtam. A katonák csak néztek, de ekkor előlépett az egyik és megszólalt.
- Semmi baj – szólt az ismeretlen. – Merre tart? – kérdezte. Kicsit féltem, mert ha még közelebb lép, akkor egész biztosan észrevette volna a csillagomat.
- A munkahelyemre - hazudtam,mivel a patikába tartottam, mert édesanyámnak gyógyszerre volt szüksége, majd "vásárolni"mentem. – Ha megbocsátanak – mondtam, majd kikerültem Őket, és nagy léptekkel igyekeztem távolabb kerülni tőlük.


Hazafelé menet úgy éreztem, mintha követnének, így percenként tekintettem a hátam mögé, de senkit sem láttam.

Mikor haza értem, rögtön anyukámhoz rohantam és bevetettem vele a gyógyszert, majd elosztottam hármunk között az ételt.
- Rebeka? – szólított meg húgom, mikor anyukánk elaludt.
- Tessék kicsim!
- Anya fel fog épülni? – kérdezte, mire teljesen lefagytam.
- Igen – mondtam, bár tudtam, hogy ez lehetetlen, de miért terheljem ezzel Őt is.
- Hazudsz! Láttam múlt éjjel is, hogy sírtál. Meg fog halni, igaz? – eredtek el könnyei, én pedig magamhoz öleltem.
- Igen – suttogtam, és én is sírni kezdtem.



Édesanyám egyre közelebb kerül a halálhoz, nekem pedig tehetetlenül végig kell néznem.
De Abigél, Vele mi lesz? Még olyan kicsi, nem hiányzik neki most ez a tragédia, főleg nem az anyja halála.
Ráadásul, még fűtésünk sincs. Persze, hogy is lenne egy romos házban?

Miután lefektettem a húgom – mert szegény nem tudott elaludni az információ miatt – utána én is nyugovóra tértem.

Különös álmom volt.
Az erdőben voltam és hazafelé tartottam, mikor három német katonát láttam a házunkból kijönni. Szó szerint kilökdösték az édesanyámat és a húgomat. Mikor hozzájuk akartam futni, valami megragadt a karomnál fogva és…
Felébredtem.

Zihálva ültem fel a pokrócról, ami ágyul szolgált, majd szét néztem a helyiségen.
Csupán egy kis gyertya világított az asztalon, a húgom békésen szuszogott mellettem édesanyám nyakig betakarózva feküdt az egyetlen ágyon, ami a házban volt.
Feltápászkodtam a földről, majd az asztalhoz sétáltam, amin egy könyv volt, leültem az egyik székre és olvasni kezdtem.


Már hajnalodott, mikor anya mozgolódni kezdett. Felálltam a székről és leguggoltam mellé.
- Kéred a gyógyszered? – suttogtam, mire csak bólintott, én pedig átnyújtottam egy pohár vizet és a tablettáit.
- Rebeka, nekem már nincs sok időm hátra, így megkérlek, hogy vigyázz a húgodra. Hamarosan találkozok apátokkal, és vigyázni fogunk rátok – simogatta meg az arcomat.
- Ne is mondj ilyeneket! Nem fogsz meghalni, és apu életben van. Együtt átvészeljük ezt a háborút…
- Ami, ki tudja, meddig tart még.
- Anya, fel fogsz épülni és boldogan fogunk élni, amíg meg nem halunk.
- Nem, nem fogok, és ezt te is nagyon jól tudod. Ígérd meg, hogy nem zuhansz magadba, mikor bekövetkezik, mert a húgodnak szüksége lesz rád.
- Tudom.


Újra el kellett mennem, így ismét a húgomra bíztam édesanyánkat, hogy viselje gondját, míg haza nem érek.

A városba mentem, és reméltem, hogy most egyetlen egy német katonával sem fogok találkozni, de sajnos nem így történt.
Megint összefutottam az egyikkel. Épp ki akartam kerülni, mikor utánam szólt, németül. Mivel nem értettem semmit, így tovább mentem, de akkor megállított a vállamnál fogva.
- Várjon! – fordított maga felé. Az a katona volt, akivel előző nap találkoztam. Lenézett a kabátomra, ahonnan kicsit kilátszott a csillagom egyik ága, Ő pedig döbbent arccal nézett rám. Végem van!

Prológus

2010. jan. 16. 15:35 - írta gicus15

1944. márciusában történt, a második világháborúban, hogy a németek megszállták a hazámat, Magyarországot.
Ekkor Horthy Miklós volt a kormányzója az országnak. Sztójay Dömét nevezte ki, mint miniszterelnököt és ezzel megkezdődött a zsidóság és cigányság deportálása, azaz a haláltáborokba szállítása.

A családom és jómagam is zsidók voltunk, így nekünk is koncentrációs táborokba kellett vonulnunk, de mielőtt a német katonák elérték volna a házunkat, megszöktünk - kivéve az édesapámat, aki minket védett, ezáltal fogjuk ejtették -, mi pedig elbujdostunk az erdőbe, régi romok közé, vagy egy „ép” házban találtunk menedéket.
Hogy pontosan ki vagyok?

A nevem Kreidl Rebeka. Huszonkét éves, zsidó, magyar állampolgár vagyok. Itt születtem Magyarországon, ahogy a családom összes többi tagja is.
Hosszú sötétbarna hajam és fekete szemem van, amit az édesapámtól örököltem.
Apám Kreidl Báruk, anyám leánykori nevén Benet Rebeka – utána kaptam a nevem -, van egy húgom, Abigél.

És, hogy mi lesz ezek után?
Vagy javul a helyzet, vagy romlik…

 

Ennyi volt a prológus, hamarosan felrakom az 1. fejezetet, amiből ki fog derülni egy s más:) Remélem kapok kommentárt vagy levelet:D

puszi

agnes_h93@freemail.hu